Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 8. szám - Dalos Margit: De hol van az igazi Szopot? (novella)

titánok gyúrhatták, ragaszthatták, száríthatták, amikor megkívánták a szép meghitt hegyeket, de az emberi léptéket mindig elvétették.

Ezt a helyet nézni kellett volna este is, meg éjjel is, ahogy felmagaslik, mint az éjszaka árnyéka, az ég egyik felét hagyva csak fölöttünk lüktetni, a másikat födéllel zárva. A Tejút látható ívének hasadékábn lüktetett a Scor- pius, vibrált az Orion, az Androméda, a Canis Maior, a Pegasus, az Ursa Minor, de ezt csak utólag tudom, most, a behavazott erdőből kisétálva gondolok erre, és tűnődöm további csillagképeken és a csillagképek nevein, amelyekben klasszikus mérték szerint lüktetnek a világűri fények; spirituális morzejelek.

Antares, Ursa Minor, Scorpius, Canis Maior.

Nem, akkor az eget se láttuk, a hegyet se, mert fejünket párnába és paplanba fúrva akartunk csöndet varázsolni, egy lucsokban ázott a fejünk, de ügy éreztük, hogy nem bírjuk már a hangerősítőket, a fejünk recsegett, kattogott, mint a rosszul beállított mikrofon, és majdnem számolni kezdtünk, hogy mikrofonpróba 1, 2, 3, mert valóban féltünk, hogy komoly defekt van. Hajnalig harsogták az erősítők az ablakunk alatt a szállodai vendéglőben, hogy Rio, Rio de Janeiro.

Már akkor is végzetesen védtelenek voltunk a jóindulattal szemben; mert a hölgy azt mondta, hogy nem szabad a hegy felé néző szobát venni, mert az országúton éjjel is nagy és hangos a forgalom, aludjunk egy udvarra néző szobában.

De az egészen mégis átdereng az Orion és az Androméda és a Tejút fénye, mintha nem is a szállodában aludtunk volna akkor, hanem magában a hullámzó éjszakában, mint a halak a testetlen fényű tengerekben.

Akkor már egy s mást tudtunk. Tudtuk, hogy a pincérek minden további nélkül leülnek a vendég asztalához, és nézik, hogy ízlik-e az étel. A szállodai vendéglőben tömeg volt; ahogy beléptünk, fordultunk is vissza; honnan került ide ennyi ember, hisz a szálloda néptelennek látszott; a kinti időtlen nyugalom a vendéglőn belül nyugati tempóra váltott, Rio, Rio de Janeiro, ordította az agresszív férfihang, s a fekete hajú, fényes szemű férfiak és nők magukba engedték ezt az erőszakos nyugati ritmust.

Mi meg csak azt mondtuk egyre, hogy szicsász, szicsász, ezt még a régi utunkon tanultuk el, s észre se vettük, a gúnyos éle lekopott, és majdnem komolyan hittünk benne, mint egy varázsigében.

Szicsász, mondta a férfi pincér is, amikor a hegy lábánál egy vendéglőt találtunk. Ültek a vendégek a tágas nagy udvaron az abroszos asztaloknál, és sörös korsókból itták a zöldszínű mentát, mely mindenre jó, csak szomjúságra nem, a megtévesztő üde íz egy darabig becsapja az embert, de aztán úgy érzi, hogy mézesen ragad össze a szája, a garatja, a gyomra.

A pincérnő megkérdezte, hogy honnan jöttünk, és amikor megmondtuk, elpirult, látszott rajta, hogy mondanivalója van, szép és nagy mondanivalója, nem egészen tárgyi közlések, hanem valódi tartalmak, amikhez talán még nincsenek is meg a szavai, csak képekként és helyzetekként gomolyognak benne. Talán ezért nem vette rossznéven azt sem, hogy sört akartunk kérni, türelmesen magyarázta, hogy csak a szálló vendéglőjébe érkezett délután szállítmány, talán ott még van belőle, ide nem hoztak.

Hát ezért volt a nagyhangú szorgoskodás, az elégedett, majdnem boldog

678