Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 1. szám - Takács Imre: Tündéri özvegy a ravatalon

Nagy költő felesége gyanánt nagy költő. Nagy László iskolája az élet legvalódibb iskoláját nyitotta meg előtte.

Meghallgatom Mozart régen hallgatott Requiem]ét.

Magyar fordításban:

Adj, Uram, örök nyugodalmat nekik, az örök világosság fényeskedjék nekik.

Szécsi Margit az örök világosságot az élőknek hagyta hátra. A nagy virágvágógép most őt is learatta, de suhogó pallos-fényei, villámai bevilágítják a négy évtizedet. Munkásságának idejét. Ugyanúgy tartotta ő bennünk a lelket, mint Nagy László. Aztán ha nem féltem is szentséges mivoltjától életem minden órájában, lelkem legmélyén tudtam, hogy ítél és uralkodik. Néhány versét betéve tudtam, mondtam.

... fekvén is fekszem szárnyakon: isten szállat föl engem.

(Szárnyakon fekszem)

A nagyobb gyűrűzésekbe hadd küldjem őt! Hiszen kevesen ismerték őt. Kevés ember figyelt föl eligazító verseire. Pedig az ő gyémántja könnyen hozzáférhető volt a gyémántot keresőknek. Vagy lett volna hozzáférhető könnyen. Több figyelmet fordítottunk méltatlanokra, mint őrá. Mutatok az angyali özvegy ravatalára így. Nem folytonos mulasztás után, most mégis így.

Nagy László írta róla:

Öröktől belémkaroló,

Vánkosra velem hajoló,

Varjakat döggé daloló,

Gyönyörűm, te segíts engem!

(Himnusz minden időben)

Ismét temetünk tehát. Mi, hatvanévesek, egyre kevesebben. Ki lesz, aki már csak egyedül áll az utolsó előtti ravatalnál?

Megtisztítják-e az embert a könnyek, Margit...?

(1990. november 26.)

TAKÁCS IMRE

57