Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Földváry Györgyi: A tanítvány (novella)
Most vette csak észre az ajtót. A kicsi szoba hátsó részében szinte eldugva egy árnyék árnyékában volt. A tiszt odament és intett neki, hogy jöjjön utána.- Na most legyél bátor - mondta neki gúnyosan, majd amikor odaért, ugyanúgy belökte a nyitott ajtón, ahogy már egyszer betaszajtották ebbe a pici szobába. Egy még kisebb szobában találta magát és a falon szintén lógott egy fénykép. Ugyanaz az ember volt, mint a másik szobában. Mogorva arc, és szúrós szemek. De itt az ajtóval szemben volt az íróasztal, és mögötte a fotel, persze szintén háttal neki, tehát nem látta, ki ül benne. Egyszercsak megszólalt a mélyből.- Neve? Erős hangja volt, recsegős. Próbálta kitalálni, hogyan néz ki, aki kérdezi, de miután ezerszer elmondta, most is automatikusan ismételte:- Szergej Mihajlovics Nazarov. A fotel hirtelen megpördült. Egy sötéthajú, gombszemű, aprófejű emberke ült benne. Szergej Mihajlovics rögtön megismerte. A fotelben Ivanyin Iadze Iskariatovics ült, egykori tanítványa az iskoláról.- Megváltozott a „tanár úr” - próbált gúnyolódni Iadze Iskariotovics.- Mind a ketten megváltoztunk - felelte Szergej Nazarov.- Milyen bölcs! Milyen bölcs! Mint mindig! De a bölcsesség itt nem segít ám! Szergej Nazarov hosszú idő óta először nem érezte, hogy remegnek a zsigerei. Visszaemlékezett, amikor még taníthatott. Ott állt a pulpituson és oktatta a sok mohó tanítványt, azok pedig lesték minden szavát. Maga köré gyűjtötte őket és próbálta elmagyarázni nekik az élet lényegét. Az emberiség évezredes harcait, kudarcait, a titkokat, amikről senkinek sem beszélt, a szeretetről, szólt a háborúkról is. Volt egy tanítványa, annak a szeme gyakran könnybe lábadt. Ilyenkor felé fordulva magyarázott, hogy higgyen, van remény, és legyen bölcs minden helyzetben, sőt neki egyedül még a faragott falemezt is megmutatta, hogy hogyan is kell vele olvasni, írni, hogy ne értse senki meg. A tanítvány okos, barna szemeivel hálásan nézett rá, aztán persze különváltak az útjaik. 0 még nemzedékeket tanított tovább, akik pedig kikerültek az iskolából, próbálták megállni a helyüket az életben. Volt közöttük olyan, aki papnak ment hirdetni az igét, volt olyan, aki egy gyárban lett aktíva, volt olyan, aki elhagyta az országot és más országban kereste a boldogulást, olyan is volt, aki beállt az erőszak szervezetébe: kém lett. Ő mindegyiket ahogy tudta, figyelemmel kísérte, hiszen mint saját magzatjait, úgy féltette őket. És most íme itt van. A barna szemű könnyező tanítvány ide jutott, ebbe a szűk kis szobába, ahonnan - körülnézett - nem vezet ajtó sehová. Ez a vége valaminek.- Mondjon már valamit! - hallotta az előbbi recsegő hangot egészen halkan. De már nem akart többé beszélni. Nem tudott volna mit elmondani, bevallani. Már zárva voltak a kapui. Iadze Iskariotovics felpattant és melléje lépett.- Itt a vége - súgta -, itt beszélni kell! - Nem tudta tovább folytatni, látta ahogy Szergej Nazarov szeme az íróasztalra téved és észreveszi.- Igen - és lesütötte a fejét - a faragott falemez, a titkosíró. Most megszólalt Nazarov: 595
