Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 7. szám - Konrád György: Így beszél a metropolitán tücsök (esszé)

velük vagyok-e vagy sem? Kedvesek, érdeklődőek, őszinte jóindulattal megkérdeznek, hogy miért megyek haza. Hát igen, megértik, írónak kellenek a gyökerek. O, azok a gyökerek! Megy haza eltemetkezni, kedvesem? Mi szükséged van a függőségre? Szeretsz betiltva lenni? Miért nem élsz aszerint, amit gondolsz? Refugium? A planetarista miért nem telepszik le a központban, on the top of the world? Miért nem ott, ahol a planetarizmus egy városban megtestesül? Mit tudsz meg a bezárkózottságban, ami nekünk, világvárosiaknak is érdekes? A zártság fenomenológiáját részletezheted, amiből nekünk kevés is elég. A világvárosi ember felületes, csapodár elméje megfeledkezik arról, aki elbújik.

*

Látom az Egyes sugárúton osonni az emberkerülő humanistát, árnyékká nesztelenedve tornacipőjében, kikerül egy kedves ismerőst, és hallom, ahogy magában így morfondíroz. Itt nem vagyok erős, mert keveset tudok a hely titkaiból. Minél több cikázás, annál több felületesség, mondja a hazai énem, de a nagyvilági megkérdezi, hogy vajon a mozdulatlanság szebb-e, mint a mozgás. Viszont, ha olyan helyre kell menni, ahol sok ember van, ha mosolyogni és csevegni kell, akkor hőhullámok törnek rám, verítékezem, törékenynek, fáradtnak, testi létemtől megzavartnak érzem magam. Nem tesz jót nekem a sok ember, túl sokat fogyasztunk egymásból. A newyorkiak űzötten mennek lakásról lakásra, félnek, hogy lemaradnak egy fontos összejövetelről, hátha most jön az igazi.

*

Az Egyes sugárúton a járdáról fölemeltem egy színes képeskönyvet Velencéről, megvettem a fekete diáktól, akinél sohasem lehet alkudni, a bolti árnak pontosan a feléért adja a kétséges eredetű könyvet. Nézem a marhamájszínű felhőkarcolót az ablakommal szemben, meg ezt a mesevárost az asztalomon. Velence a megtestesült képzelet, egész létében kreáció. Szeretnék a motorcsónak elején állni. Négy fenyő körül sövénykörök a négyzet alakú belső udvarban, mögötte oszlopsor, hátrébb az öböl. Selyemúton mennek az istenhitek, és az omani szultán nagy hajóján az archeológusok Madrasba, Sanghajba, szemináriumokra a selyemútról. Velencei sikátorban fekete gondola, sötét habokra nyílik az ablakod, palló a vízen kék-fehér csíkos kikötőcölöpök között, súlyos, olajzöld kapu rézkopogtatóval, szemmagasságban van a kilincs, az egyik szobából a másikba átlépve a tizenhatodik századból a tizenhetedik századba, majd a tizennyolcadikba jutsz. Mindegyik kocsmában jó a grappa és kedvesek a vendégek. Kő és víz, kő és víz, föld csak elvétve, gyalog mindenhova. Itt múmia leszel, de száz évig elélsz. Per Rialto, Per San Marco, hol erről, hol arról a térről, urcakönyökről, csatornapartról érzem, hogy itt ellaknék bármeddig, hogy itt magam is - a tengeri szélpermettől enyhén besózva - kevéssel tovább élnék, s kedvem telne az emberi környezetben. A vízcsobogás, a maguknak ajándékozott szépség, a városállami folytonosság kilazítja a lelki görcsöket. A velenceiek, azt hiszem, megértették, hogy rövid az élet, és hogy időnkből nem telik gyűlöletre. Itt csak sétálni is maga a

583