Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Konrád György: Így beszél a metropolitán tücsök (esszé)
idézte, majd felszólított, hogy tisztázzam státuszomat. Akkoriban én voltam Magyarországon az egyik esélyes az elsőrendű szellemi vádlott szerepére. Volt már úgy, hogy nem engednek haza, egy korábbi utazásom vége felé, hetvennyolc decemberében. Fel kellett készülnöm arra is, hogy távollétemben megfosztanak az állampolgárságomtól. Semmi sem végleges. Többet láthatnám a gyerekeimet. Jöjjenek a vándorévek! Elégedett voltam, hogy még van egy fél évem a súlyos barna íróasztalnál, amelyen régi szövegeimet írtam át. Egy diplomata-barát egész bőröndnyi kéziratot csempészett ki nekem. A szabadságot hamar megszoktam. Berlinben kevésbé féltettem a papírjaimat, legfeljebb ellopják, de nem kobozhatják el. A legfontosabbat azonban ott is elrejtettem. * És jöttek Budapestről a telefonok, a cikket követte az akció, házkutatás Rajk László lakásán, ahol kedd esténként meg lehetett venni a független sajtó gépelt, sokszorosított kiadványait. Nagy Bálint hívott fel karácsonyi majd újévi jókívánságokkal: komótos, brummogó hang, nagy szakáll, Herkules-ter- met, erős érzések, akkor a Beszélő, a demokratikus ellenzék sokszorosított lapjának egyik szerkesztője volt, egyébként építész, ácsmester, építési vállalkozó, aztán évekig New Yorkban élt, sem az itthoni üzlet, sem a politika nem vonzotta különösebben. Ötven-hatvan rendőr vette körül az utcát, a házat, öten jöttek fel a lakásba, ketten álltak az ajtó előtt. Minden iratot elvittek, három órán át tartott a házkutatás. Már csak a maradék volt ott, az előző házkutatás alkalmával elvitték a nagyját. A barátok összeszedték azt, ami a lakásokban szerteszét maradt. Jelezni akarták, hogy nem hátrálnak. „Egy kicsit feszültek vagyunk”, mondta Bálint. Volt némi gondterhesség, mi lesz? mi legyen? mit tegyünk? * Valójában azonban nem rajtuk, inkább a másik félen volt a lépés sora, és még nem lehetett pontosan tudni, hogy az mire határozta el magát. Úgy általában, minél nagyobb csendet akart, minél szerényebb botrány árán. Föld alá nyomni, elfárasztani, megijeszteni, körülmetélni a társaságot, de nem zárni be. Nem bebörtönözni, csak zaklatni őket, amíg meg nem unják. Ezt a boltocskát, ezt a megható kis fészket akarták eltüntetni. Ne legyen egy lakás, ahova csak úgy felmehet a budapesti ifjúság igazoltatással is számoló része, ahol nemcsak a menthetetlenek, a megátalkodottak és a rájuk ragadt informátorok jelennek meg, hanem a még félig-meddig romlatlanok is, akik nincsenek egészen elvetemedve, akik, ha választaniuk kell, akkor inkább az illegalitásról mondanak le, mint a legalitásról. Nyomás alatt kiderül, hogy akik az illegalitást választják, maroknyian vannak. Mindig ugyanannyian, néhány tucat elátkozott. Akkor a barátaim is azt gondolták, és én is azt gondoltam ott Berlinben, hogy amit a lengyelek nyolcvanegy karácsonyán kaptak, azt most nyolcvankettő karácsonyára mi is megkapjuk. Az ellenzék: ellenség. Konzervatív, mérsékelt reformizmus lehetséges, nyílt, radikális ellenzéket nem tűrnek el, ha rajtuk áll. Akkor még a Szolidaritás vezetői és 580
