Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Bárdos László: A teremtés lírai krónikása (Vasadi Péter: Fahíd) (kritika)
jelentő igék túlsúlya, másfelől a kötőanyagokkal úgyszólván alig-alig élő, élesen metszett mondatok okozzák, melyek sűrű egymás mellé rendelése nem ráolvasó halmozáshoz, zsongító verbalizmushoz vezet, hanem a mindenkori, váratlan megvilágosodás szükségképpen szaggatott beszédmódjának bizonyul. További feszültség támad e költészetben a láttató, szemléletes, illetve a gondolati, axiomatikus jelentésfunkciójú mondatok (versek) között. Látomásokban szól Vasadi lírája, de korántsem csak azokban, s legkevésbé sem a képzelet öncélú működtetéséért: képei gondolatokat, azaz pontosabban, mert tágasabban szólva, szellemi irányokat, végleteket, sarkpontokat, alászállást és emelkedést testesítenek meg. Sohasem cifrák, nagyotmondóak - a költő egyébként korai köteteinek borzoltabb képhasználatát, imitt-amott lármásabb szavait rendre visszametszette, lecsöndesítette mostani kötetében. Láttató metaforái mellbevágó evidenciával hatnak, de mellettük szívesen él a korunkban némileg gyanakodva szemlélt hasonlat eszközeivel is: mindezekkel a képi elemekkel szinte szoktatja az olvasót a teremtés mindenkori, szakadatlan csodájához. És itt hadd legyek egy mondat erejéig nyíltan, vallomástevő módra személyes. Páratlannak tartom azt a kitartó összpontosítást, lankadatlan figyelmet, azt a felelős ámulatot és kötelességérzetre felszólító megigézettséget, amellyel ezek a versek, egymásutánjukban még inkább, mint külön-külön megvalósulásukban, teremtett és teremtő világ (kozmosz és mikrokörnyezeti örökös mozgására, létrejöttére eszméltet- nek. Ebben a lírában minden alakul. Itt nincs szakítási pont, sem anyag és energia, sem natura naturata és natura naturans között; a már említett, igékben dúskáló mozzanatosság mintegy fölkéri a tekintetet, hogy észrevegye: minden folyton történik, a világ úgyszólván történésben van. A világ csupa meglepetés; de nem ám a meglepetésekben való tobzódás kétes öröméért, mint a szürrealisták számára, hanem azért, hogy betöltse rendjét. A teremtés, a szüntelen teremtés folyamatos lírai krónikáját énekli meg ez a szünetjelet nem ismerő líra. Az imént szellemi irányokat, igyekvést emlegettünk, pedig Vasadi figyelme valójában egybelátja a fizikai és a spirituális erők működését („Testet tapintok. / Csak húson, csonton át / érzem a lényeget. / [...] Titok csak testben él / húst fogamzik...” [MisteriosoJ). Elértünk tehát e költészet hőtermelő magjához, energiaközpontjához, mely maga is ellentét, maga is paradoxon, a legmagasabbrendű, de a költő számára egyszersmind a legempirikusabb is: szellem és anyag, Isten és teremtmény kettős- egyazon-lényegéhez. Azt, ami az inkarnáció, az Istenemberség, a passió és a feltámadás örök eseménytörténetében már eleve csoda és elmét feszítő rejtély, ez a keresztény meggyőződésű poézis benne látja a világ minden rendű és rangú jelenségeiben. Hitbizonyossága (engedtessék meg nekünk itt és most e szóösszetétel) az abszolút létezőt, a versszövegekben sokszor megnevezetlen alanyként elrejtett és megvilágított isteni jelenlétet (ld. Szárnyasoltár című versét), amely Egy és Egyetemes, amely maga az üdvözítő lét, szembeállítja az esendő, öntetszelgő, lefokozott, inautentikus léttel (ld. pl. a Mint a széllemez című darabot), amely utóbbi a lényege-fosztott sokféleség, szétforgácsolódás hamisan agyonszervezett, hierarchizált univerzuma lehetne, ha nem tartaná egybe csalhatatlanul a szigorú szeretet pillantása. Mert nem enyhe, langyos jóérzés, komfortos megbocsátás lengedez e költészet tartományai fölött: nagyon is erélyes, szenvedélyfűtötte, és a tisztaság, a lényegiség, nem pedig a feltűnösködés értelmében szókimondó ítéletmondatokkal találjuk szembe magunkat a Fahíd-kötet olvastán, mert Vasadi számára ilyen a szeretet: ítéletekkel kegyelmez, méregetve és mérlegelve bocsát meg. Ifeszi mindkettőt. Méghozzá a világon belül, minden növény, állat, lélek, kerti szerszám, minden „kóbor szemparázs” (Peremvidéken), minden érzéki együttlét (kommunió) legbelsejében: mert ő egy marad a szétszóratásban, a megkülön- bözésben. Keresztény költészet? Költészet, mely a keresztény igazságokat markánsul egyénített látás- és kifejezésmóddal éli át és sugározza tovább. Vallási lényege nem hittételek vagy lelkigyakorlatok megverselésében áll, hanem anyag, világ és nyelv 567
