Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 6. szám - Barna Róbert: "A lázadás öröméért" (Beszélgetés Fenyvesi Ottóval) (interjú)

föl hálómba és számos ,.gyereket” öntök ki a fürdővízzel, de az emberi szellemnek szüksége van bizonyos mértékű nyugtalanságra, kérdések felvetésére, sokszor a kérdés lényegesebb, mint a reá adandó felelet. Az alkotónak szüksége van izgató kételyekre, lázadásokra.

Ha az előbb az iróniádról beszéltem, akkor logikusan kerülhet, ide két idézet: „...fék a versben!,”... „ez kérem szépen versfék...” Ugye, az irónia a „versfék”? Miért a fék egyáltalán? Jól látom-e a benned „lévő” kettősséget? Itt van egyrészt a Bob Dylannek írt (ajánlott? vers): „Amikor szabadon futnak a kutyák” című (szabadon fordítva), másrészt ott az „óvatosság” (az Örkényi háromlábú kutyák vontatta, behúzott kézifékkel biztosított járgány).

Napjaink művészete egyaránt harsány és óvatos. Harsány és óvatos, mert maga az élet is féktelen, harsány, illetve visszafogott, óvatos. Úgy is mondhatnám az emberi lét a valami és a semmi ingatag függvénye. Egyszerre telített és üres. így van ez a költészetben is. Egyrészt tudatában vagyok a szellemi csömör és az őrület kockázatának, a gondolkodás megaláztatásának, a tudat elhamvasztásának, a nyelv rothadásának és a művészi lehetőségek kimerülésének. Másrészt a szabatosság módozatai, az udvariasság, a tetszetősség kívánalmai is szorítanak. Számomra a költészet anyaga a tudatformák sokfélesége. Az „emberi lépték” nem mindig látszik helyénvalónak, ha a költészetre alkalmazzák. Túlzottan leegyszerűsít, ezért inkább az extrém tudatformákra összpontosítom figyelmem. Rilke szerint vannak szegényes és gazdag tárgyak, vannak egyéni bájjal rendelkező események. Vannak hamis - megfeneklett - tudatállapotok és vannak autentikusak, szerinte a művészet hivatása, hogy ezeket támogassa. Régebbi verseimben lehet, hogy több óvatosság volt, ma már inkább a „szabadon futkározó kutyák”, a „szókimondás”, az extrém dolgok felé hajlott a költészetem. A mondanivalót illetően nincsenek fékek, inkább a megformálás módozatait szigorítom. A precizitás híve lettem. Az igazán jól megírt vers, szöveg az igazat, a jót és a szépet celebrálja. Azzal, hogy a szép nem mindig jó, az igaz pedig gyakran csúnya. De ezek a felismerések nem fosztanak meg optimizmusomtól.

Westinghouse-fék című versed mottója így hangzik: ...életveszélyes minden, amit nem ismerhetünk meg. Életveszélyes minden, amit már ismerünk és nem mondhatunk el. És életveszélyes, amit elmondhatunk, de visszhangtalan marad. (Kása Ferenc—Csoóri Sándor). A három kijelentés közül előbb a másodikat kérdezem. Van-e olyan, amit nem mondhatsz el (külső vagy belső okok miatt)?

Az elmúlt egy-két évben lejátszódott események következtében ma már szinte „mindent” el lehet mondani. A zsilipek felnyíltak, elmondhatók olyan dolgok, amiket tudtunk, csak éppen életveszélyes volt hangoztatásuk. Ma már mindenki fecseghet kedvére. Nekem, mint költőnek nem elsődleges dolgom, hogy ebbe a nemrég kitört szócséplésbe, szószátyárságba, hangzavarba bekapcsolódjak. A demokráciát és a többpártrendszert én még akkor követeltem az íróegyesületi gyűléseken, amikor az tabunak számított. A Vajdasági íróegyesület Elnökségében öt-hat évig síri csend honolt a 83-as Symposion-ügyről. Amikor tagja lettem az Elnökségnek, ezt is felvetettem. Különben engem a politika meg a művelődéspolitika nem nagyon érdekel.

A költő lényegi hivatása a versírás, a kimondhatatlan kifejezése. Számomra a költészet olyan tevékenység, amely túllép az élet legszélsőségesebb végletein is, egészen az életen túliig, ahol a lét hagyományos fogalma már elveszti értelmét és jelentését. A létezésszakmában dolgozom, a széthulló kozmosz démonikus mélységeit kutatom. A költészet a teremtés aktusával egyenlő: a túlvilágban gyökerezik. Ha a költészet valódi költészet akar lenni, akor a veszély állapotában kell lennie.

Az elmúlt évek során volt ilyen veszélyhelyzet. 1981-ben például Orgia mechanica (később Poetica' licenciára változtattam a címét) című versem miatt közvádló elé akartak állítani. Aztán pedig jött 1983, amikor félreállították nemzedékemet, a Sziveri János vezette Symposion szerkesztőséget.

515