Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 6. szám - Brém-Nagy Ferenc: Otthon (novella)

megkezdett beszélgetésüket. A pap és a kántor énekelnek, mintha észre sem vennék. Azt kérte, hogy szépen temessék el. Szép temetést akartál. Tessék. Ez van. Egy unott arcú pap egy bávatag kántorral, s néhány szállítómunkás.

Együtt vacsoráztunk. Utána a középső szobában ülünk. Ebből nyílik a másik kettő, meg a cselédszoba, amelyikben én lakom. Csak az állólámpa világít a sarokban, az asszony fotelja mellett. Nézem a tévét, ő köt. Hallgatunk. Kényelmetlenül érzem magamat, szeretném újra elindítani a megszakadt beszélgetést, de nem tudom, mit mondhatnék. A vacsorát megköszöntem már, böteség lenne még egyszer megtenni. Nézem a kezét, ahogy gyorsan mozgatja a kötőtűket. Sokáig nézem, aztán megszólalok.- Szép lesz az a pulóver. Jól fog állni Mária néninek.- Neked kötöm - válaszolja.

Mosolyog. Nem tudok semmit sem mondani rá. Megindít a gondoskodása.

A munkások abbahagyják mögöttem a suttogást. Előrejönnek. Lépteik döngenek, bakancsuk sáros nyomai ott maradnak a barna padlócsempén. Négyen vannak. Kettő hozza a koporsó fedelét. Szürke egyenkoporsó. Ráteszik a fedelet, s kezdik leszegelni. Valaminek történnie kellene. Miért nem nyílik meg alattam a fold? Miért nem dől össze a ravatalozó? Miért nem esek össze? Nem! Ne vegyék el! Kiáltani akarok. De nem történik semmi. Maradnak ezek az élesről induló, egyre öblösödő kopogások. Beleremegek, mintha a gerincembe ütnék bele a szegeket. Sötét van ott bent. Biztosan félsz, biztosan megijesztett ez az őrült kopácsolás. Abbahagyják. Befejezték. Még nagyobb, még iszonyúbb a hirtelen támadt csend. Adj Urunk a tőlünk elköltözött Mária szolgálódnak boldog nyugalmat és készíts neki örök emléket. - Boldog nyugalmat és örök emléket!- Szereted?! - a lány arca elmosódik a presszó félhomályában, csak a szeme fénylik jobban, mint máskor, talán a düh teszi. - Neked teljesen elment az eszed, öreg. Te beteg vagy. Komplexusod van, csak azt nem tudom, hogy milyen. Mert ez még csak nem is Odipusz-komplexus, hiszen ez az asszony az anyádnál is idősebb...- Ezt te nem értheted...- Hogy lehet ezt megérteni? — kérdezi szinte kiáltva.- Mondj valamit, ami érthetővé teszi! Mondd, hogy el akarod érni, hogy a lakásán kívül mást is rád hagyjon, ha elpatkol, és ezért néha megbaszod! Ezt még talán el tudnám fogadni. Nos?

El akartam neki magyarázni, hogy ez más, egészen más, mint amit eddig bármikor is éreztem; hogy ez sokkal inkább lelki, mint testi kötődés. De nem mondok semmit, nem akarom már megmagyarázni; neki nem. Sértenek a szavai, sért a hangneme, sért a durvasága.- Nem feküdtem még le vele - mondom, s hallom, hogy a hangom metszőén gúnyos.

Felállók, egy százast dobok elé az asztalra, és otthagyom. Az utcán megállók rágyújtani, s ahogy benézek az ablakon, látom. Az asztal fölé hajol, állát a tenyerébe támasztva bámul maga elé.

499