Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - Kovalovszky Márta: 1987 őszén: Don Giovanni II. (esszé)

hetséges. A tér mélyén álló alak is kiszorult a falak közül, már inkább csak távolodó jelenésként, még bent és kint határán, de inkább a külső, túl-lévő világhoz tartozva. Megfosztott és elhagyott tér ez, amelynek a zsákvászon nyers szövése, szálkás lágysága és árnyalata valamiképpen az ősi menedékek, ketrecek, akiok szomorú intimitását is kölcsönzi; így hát azon az őszön kicsit rettegve ismerte fel velemi látogatónk, hogy Szenes Zsuzsa jóslata egy kemény és kopár világ eljövetelét ígéri és hogy a következő éveket talán majd ebben a „cellában” kell megélnünk. (Donna Elvira: „Che contrasto d’affetti in sen ti nasce! Pereké questi sospiri e queste ambasce?”)

„Még minden csak következik; de várjuk. Mindegy, hogy a televízió, bunker vagy síremlék; biztos, száraz, sterilizált, katasztrófa utáni hely, szenvedésmentes, örökkévaló; az élettől egy lépésnyi távolságra. Itt végre magunk lehetünk; ki-ki mint az egyetlen élő” - írta Hajas Tibor a Cella évében, 1977-ben (A katódsugárzás szépsége). A gyáva teremtés olvasta a Hajas-szövegeket, verseket, de kerülte a Hajas-perfor- mance-okat öntudatlanul: túl gyenge volt ahhoz, hogy tanúja legyen ezeknek az élet- veszélyes kísértéseknek. Olvasta, számon tartotta és rettegett, úgy érezte, hogy a Hajas-művek jeges aktualitása a szívéig kúszik.

„Aki ritkán látja saját arcát, megrendül a találkozástól”. A hetvenes évek közepén ezt hallani, olvasni szorongató ítéletet jelentett, hirtelen lecsapó ütést, mintha egy függönyt váratlanul szétrántottak volna, hogy ne fedje el többé, vagy legalább egy pillanatra engedje (kényszerítse) látni az igazi történést, a dolgok igazi jelentését. „Aki ritkán látja saját arcát”: lezajlott a megelőző évtizedben 1968 drámája, le a reform lassú elindulása és gyors elfojtása közti nyomasztó válság, a szellemi és művészeti szférák nem egy nyers, vérremenö, torokszorító eseménye (a Lukács-tanítványok exkommunikálása és távozása, kiállítások nem-engedélyezése, irodalmi művek nem-közlése, libikóka tiltás és kegyelem között); együtt hámlottak az aládúcolt városnegyedek és a panelházak, a hetvenes évek második fele mégsem erről beszélt; saját arcunkat csak ritkán pillanthattuk meg, azokban a résnyire nyílt pillanatokban, amelyeket Erdély Miklóstól, Hajastól, Hajnóczytól, Szentjóbytól és másoktól kaptunk. Hajas közéjük tartozott, e baljós vonulatba, ugyanakkor különbözött is, mivel a legradikálisabb, legszikárabb és legvigasztalanabb tehetség és érzékenység volt sajátja. Távol állt attól a rugalmas és hátborzangató humort sem nélkülöző, keserűen provokatív és egyszersmind a provokációt élvező gondolkodásmódtól, módszertől, amelyet Erdély vagy Szentjóby minden munkájában - mint időzített, néha késleltetett - robbanóanyagot - érzékelünk. És semmi humor, semmi enyhület. Akármiről beszél, szóban, képben, megkerüli, kihagyja a szokásos közelítő pályáját, és egyenesen, a leg- egyenesebb, legmeredekebb úton igyekszik, siet befelé, kegyetlenül és kíméletlen egyszerűséggel a probléma, a gondolat centrumába. Verseket írt, tanulmányokat a fotó, a film, a video „bizonyos” kérdéseiről”: filmterveket vetett papírra, némelyiket el is készítette (Öndivatbemutató, A sötétség ékszerei) - és ezek nem műfaji, szakmai problémákról beszéltek, hanem azokon túli dolgokról, a létezés, a valóság, a látszat, az érzékelés, az azonosság, a másolat, az igazság stb. érdekelte. Valami szikárság és aszkézis vezette gondolkodását, meredeken a mélybe, MÖGÉ.

Az előadás, amelyet 1976-ban a Ganz Mávagban tartott a fotóról, a villanófény élességével és hirtelen pontosságával mutatja módszerét, gondolkodásának minőségét; az első mondat — „A fotó a huszadik század halotti kultusza” - és az utolsó között - „A légy felismeri, hogy az ablaküveg az, ami nem engedi a szabadba jutni...” megfeszülő gondolati ívet követve a fotót, mint új valóságot, autoritást, történelmi dimenziók közvetítőjét fogja fel. Az a szabadság, ahogyan tárgyát, témáját nézni, kezelni tudta, ahogyan látni volt képes, abban valami érdes és szúrós, sebző és kegyetlen igazságra törekvés érezhető; és ahogyan a felületektől, a figyelmet-lekötő részletektől (technika, kompozíció) elszakadva, egy technika és műfaj végső, a lényeget rejtő fundamentumához ereszkedik le, abban önkínzó és önmagát sebző gesztusok is jelen vannak.

474