Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - Kovalovszky Márta: 1987 őszén: Don Giovanni II. (esszé)

Giovanni: Ach, che piatto saporito!), az anyagok minősége és szaga - háziasszonynak a piacon - segített megértenie azt a békétlen funkciót és annak működését, amely egyszerre kíméletlen és (ezért) jótékony hatású egy mérsékelt és óvatos világban. Tudjuk, a GYANÚ egyik kulcsszava ennek az életműnek: a gyanakvásban fejeződik ki talán legtökéletesebben, az Egészhez fűződő viszonya. A gyanakvást adta tovább mindenkinek, mint valami ragályos fertőzést, mely enyhe lefolyású ugyan, de nem szövődmények nélkül való. Gondolkodásmódja lefegyverző kíméletlenséggel bomlasztotta, porlasztotta szét a tradicionális, biztosnak tűnő betonépítményeket, a képző - művészeti, irodalmi, fiimi stb. nyelv eszköztárát, hogy azután titkos élesztőgombaként, friss kovászként jáija át a megmaradt törmeléket és kelesszen belőle valami űj minőséget, kellemetlen és keserű, jótékony, kijózanító pofonként csattanó igazságot. Ez a kínos tevékenysége - a jóasszony azt gyanította - az egyik legfontosabb, legtöbbet jelentő mozzanat a magyar művészetben, a képzőművészetben különösen, arra aztán igazán ráfér.

Végiggondolva az Erdély által használt és általában a képzőművészetben szokatlan anyagokat: epokittgyanta, ragasztó, kén, élesztő, homok, libazsír, műtrágya, indigó, hullámbádog, kátránypapír, cementpor, liszt stb., legközvetlenebbül az anyagok provokatív ereje lepte meg mindannyiszor a szakácsnőt; az utolsó évek festményeinél azt is látnia kellett, hogy a képek csaknem klasszikus anyagai - olaj, pasztell, különféle spray-k - ugyanolyan nyers, nem-szép és nehézkes tulajdonságokat mutattak, mint másutt a cementpor, a bádoglemez, a kátránypapír. Azaz: nem a fizikai súly, a fizikai hajlékonyság és merevség, nem az illető anyag szembeötlő tulajdonságai kaptak szerepet itt; Erdély „elrontotta”, „megfertőzte” őket és gonoszkás mosollyal arra kényszerítette, hogy másra legyenek alkalmasak, mint általában és normálisan; vagyis ugyanarra, mint a többi Erdély-műben. Ekkoriban, 1986 áprilisában, minden korábbinál pontosabban és mélyebben kezdte sejteni a hölgy annak a világnak a helyét, határait, belső rétegezettségét, amely nehézkesen, érdesen, durván, kellemetlenül húzódik meg a felszín mindennapjai alatt, alattomosan, veszélyesen. Egy üvegcserepekkel és kénnel aláaknázott, sötét tartományt sejtett meg, mely nem fantom, hanem valóság még akkor is, ha búvópatakként csak olykor jut napvilágra, és így (egyelőre) tudnunk sem kell róla. (Leporello: Certo timore... certo accidente / Di fuori chiaro... di dentro scuro... / Non c’é riparo... la porta, il muro...) Jól tudta, Erdély valamennyi műve rendkívül sokféleképpen és elképesztően bonyolult szálak bogoz- gatásával értelmezhető igazán és igyekezetünk közben éreznünk kell a mester kaján elégedetlenségét is: az anyagok pusztasága és az eszközök - lavór, alumíniumtepsi, fehér bot, fekete szemüveg - színtelen közönségessége az ö számára elsősorban saját idejét, a mi időnket, a jelent, a történetileg-művészettörténetileg meghatározható, az utolsó negyedszázadhoz köthető valóságot reprezentálta. Azt a sötéten mocorgó, nyugtalan és nyugtalanító valóságot, amelyet elfödhetett időlegesen sok minden (mondjuk a történelem vérremenő fordulatai vagy az avantgárd lendülete, a századvég közeledő sziporkázása egyaránt); de amelynek létét, fenyegető súlyát már évek óta viseljük. Csak, persze, Erdély korábban és tisztábban vette tudomásul, vette birtokba, sajátította ki. A lassú észjárású muzeológus homályos foltokban érzékelte, hogy e valóság mások műveiben is (és egyre inkább) létezik, megszólal, és így Erdélyt nemcsak magányos gyanakvóként kezdte látni, hanem hasonló tartalmakkal viaskodó, hasonló terheket, álmokat és tudást cipelő valóságismerők rokonaként is. Nem a kifejezőeszközök vagy a stílus haosnlóságára gondolt elsősorban (bár néha arra is); csakis a nyers, durva, fenyegető valóságanyagra, melyet egyaránt felfedezni vélt Szentjóby Tamás „hordozható lövészárkában”, a hetvenes évek eleji koncept nem egy művében (Attalai, Legéndy, Pauer), de méginkább a Hajas-perfiormance-ok villanyzsinórjaiban, villanófényeiben; és (Leporello: Mille torbidi pensieri / mi s’aggiran per la testa) Pilinszky „meredek” képeinek kopárságában, a Hajnóczy-novellák sötét matériájában,

472