Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - Kovalovszky Márta: 1987 őszén: Don Giovanni II. (esszé)

VIII), a gyönyörűen fénylő sárgaréz és plexi-kompozíciók foglalták el - ideiglenesen- a korábbi szarkasztikus és érdesen, kajánul „tréfálkozó”, kritikus mobilok helyét; Pauer pedig átvonult a színházba, hogy ott folytassa egyszerre kíméletlenül és sikeresen korábbi években kialakított művészi gondolkodásmódját.

Voltak, hogyne lettek volna, akiknek a szemük sem rebbent a halványan fodrozódó zavarban, a furcsa átmenetben, az ismert vég és a még nem egészen sejtett jelen között elhelyezkedő interregnumban. Hencze Tamás még 1982 nyarán is bosszankodva nézte Nádler űj, zenére festett, komputerszalagos képeit; renegátnak, disszidensnek tekintette azt a magatartást, amely látszólag oly váratlanul fordult el a megelőző korszak közös kép-ideáljaitól; és ezzel a többi közös ideált is megsértette, megkérdőjelezte, kétségbe vonta, meg-nem-történtté tette. Később, a nyolcvanas évek közepe felé, majd azt is morogja a sör habja fölött az újhullámos fiatalok szemtelenül és elsöprő magabiztossággal összehordott, lehetetlen anyagai, tárgyai, zenéje, humora láttán: „Ha ez kultúra, bátyám, akkor ez nekem már nem kell.” (Az ősz bakfis ijedten hallgat, szégyen, de neki valahogy olyan érdekesek ezek a dolgok; és a Hencze-képeket is imádja, persze.)

Hencze megjegyzéseit csak példaként, általánosabb érvényű viszonyulásként említjük; két, egymástól nagyon eltérő generáció és különböző életanyag, világmodell, értékrend találkozott, ütközött meg itt - és ez általában, többnyire így esik. Az is igaz, hogy Hencze művészete ugyanaz maradt: lágyan feszülő geometriája, a „színtelen” színekkel operáló fekete, szürke, fehér képein megjelenő fél-hengerek, az olykor opálosan fénylő vörös, később sárga formák nem változtak, vagyis nem változott a szigorú és mégis könnyed rend, a kompozíció derült és levegős, áttetsző és befelé mélyülő, ritmikus szerkezete. És az is igaz, hogy az Ismétlődések c. ötrészes nagy képen (1977) mintha átlengene a komolyság fölött valami halovány irónia-önirónia, ahogyan a pergő függőleges ritmusokba rendezett fél-hengerek közül az első és az utolsó kiválik átlós irányával, kampósan ívelt formájával feleselve, nyelvet öltögetve, visszabeszélve az ismert szabályoknak. (Don Giovanni: Su, corraggio, o buona gente / vogliam stare allegramente / vogliam ridere e scherzar.)

És nem változott ezekben az években, vagy csak alig Keserű Ilona és Deim Pál művészete sem; azoké, akik számára a belső feladatok, a szubjektív energiák, az irányzatoktól függetlenebb belső fejlődés útja — tehetségük karakteréből következően- meghatározóbb volt, mint a generáció, a csoportos szellemiség, az irányzat törvényei.

Igaz, hogy itt-ott, például Deim 1979-es kiállításán (Székesfehérvár, István Király Múzeum) lehet gyanítani valami: a tiszta és oly jól ismert bábumotívumok, a szabályos eső-cseppek egyenletes zuhogása még ugyanaz, mint volt, mégis, a részletek kapcsolata, ez a kiegyensúlyozott, felhőtlen és maradéktalan telítettség bomlóban, lassú és óvatos zavar első jeleit mutatják az akkori utolsó kompozíciók. Még nem volt ez más, mint éppen csak egy parányival több szín, több perspektivikus utalás - de elég ahhoz, hogy a képek lényege, maradéktalan, kimért nyugalma felbillenjen. Csak halovány árnyalatok voltak ezek, melyek másutt is felfedezhetők, és önmagukban olykor azért voltak olyan észrevétlenek, mert csak a háttér és a tágabb környezet rajzolta ki élesen a változásokat. Ott, a még ismeretlen mélyben, a félvállról vett, figyelemre alig méltatott sarkokban mocorgott, fészkelődött valami ismeretlen, MAS, baljós színezetű, komoly figyelmeztetés, amely mindaddig nem hangzott túlságosan fenyegetőnek, amíg elnyomta a hetvenes években egy darabig még kitartó lendület és derű. Visszanézve azonban a vidéki lady úgy látta, hogy az évtized második felén végighúzódik és összefüggő, folyamatos szálként egyszercsak kirajzolódik a „fekete vonal”, mely összekapcsolja Erdélyt, Hajast, Bódyt, Petrit. Egy kicsit borzongani kezdett. (Leporello: lo gelo... io manco, de nem, ez majd később jön, előbb az izgatott duettet halljuk Donna Anna, Don Ottavio: Certo moto d’ignoto tormento / dentro l’alma girare mi sento). „Fekete vonal”? — hajszálvékony fekete tusvonalak jelentek meg hirtelen a szeme előtt; hát persze: 1969-ben Szenes Zsuzsa-kiállítást rendezett, a boldogságos

470