Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Kovalovszky Márta: 1987 őszén: Don Giovanni II. (esszé)
KOVALOVSZKY MÁRTA 1987 őszén: Don Giovanni II. Szenes Zsuzsának (Don Ottavio: Akimé! Respiro!) 1973-ban a Kunstmagazin címlapján egy arca elé sarlót és kalapácsot emelő, beat- frizurás fiatalember képe jelent meg, Pinczehelyi Sándor szitanyomata volt ez, ma tudjuk, hogy azoknak az időknek, a konceptuális ihletésű magyar avantgarde-nak és neki is egyik főműve. („Főmű” - ezen az egykori művész ma kissé hosszabb és mindenképpen lazább hajjal, büszkén, szerényen elmosolyodik. Mosolya posztmodern.) A megjelenés ténye jól mutatja a háttérben zajló folyamatok irányát és jellegét: a hatvanas évek végének neoavantgarde-ja - és vele, általa még valami más is a magyar művészetből - felszínre ért egy hosszú földalatti út, búvópatak-esztendők után (az ősz asszony, mint kortárs néha azt gondolta: barlangvasút, csontváz, pókháló, HU, HU). Sőt, még a határokat is átlépte, és ha hajszálnyi ereken át is, de eljutott az egyetemesebb vizekig. A hetvenes évek elejétől fokozatosan szaporodott azoknak a külföldi kiállításoknak a száma, amelyeken csoportosan mutatkozott be e nemzedék. Többségüket Nyugat-Németországban rendezték; és persze nem a nagy múzeumokban, a vezető galériákban, inkább elővárosok, kisvárosok, kultúrházak voltak a színhelyek; derék kultúr-hivatalnokok és lelkes műgyűjtő-tornatanárok sürgölődtek barátságosan a bemutatók létrejötte körül. Ne becsüljük alá ma ezeket a szerény lehetőségeket, ezeket a viccesen igyekvő figurákat: megismerték, megszerették, becsülték ezt a Közép-Európából érkezett művészetet (KUNST!), mely duzzadt, akár egy rügy a belső erőtől; lendületet nyert a feltörő és sajátos hazai helyzete folytán de- battáns neoavantgarde mozgalomtól, és az aktualitás lázában („a jelenidő vitrinében”, ahogy Pilinszky mondja) égett, telve helyhez-időhöz kötött társadalmi, politikai, filozófiai gondolatokkal és utalásokkal. Ez volt talán leginkább, ami a sterilebb művészethez szokott szakembereket és közönséget megfoghatta, vagyis az, ami egyszerre terhelő súlya és hajlékony könnyedsége a legjobb müveknek; közép-európai báj. így aztán a mozgalom szervező képessége, az egyetemes egészhez kapcsolódás vágya, meg az ismerősi, szakmai, baráti szálak összefonódása révén, találkozások, kiállítások, művek cseréje formájában nemegyszer sikerült visszatérnie a magyar művészetnek a kortárs művészet áramába. Szerencsés tény, hogy ez éppen ott történhetett meg, ahová New York és Kalifornia után a hetvenes években a modern képzőművészet eleven szellemi központja költözött. Ezzel a folyamattal részben párhuzamosan, részben azonban időben kissé eltolódva az évtized közepe felé és később, itthon is a felszínre érkezett, a kiállítótermekbe, a folyóiratcikkek szöveg- és képanyagába, ez a neoavantgarde búvópatak; lassanként oldódni kezdett zárt jellege, fél-legális vagy éppen tudomásul nem vett helyzetéből kilépve, fokozatosan vált művészettörténeti ténnyé. 1976-tól egy sor kiállítás mutatta meg azokat az eredményeket, amelyek az előző évek kutatómunkája nyomán születtek, vagyis elsősorban az új vizuális nyelv és formakincs lehetőségeit (Maurer Dóra és Gáyor Tibor kiállítása, 1976; Hencze Tamás kiállítása, 1977) meg a konceptuális művészet merész és meredek fordulatokkal élő gondolkodásmódját (Haraszty István kiállítása, 1977). És ez volt az a pillanat, amikor a neoavantgarde tendenciák sorsa és története kettévált; sorsa lezárult valahol az évtized közepén, miután bejárta, megélte, kibontotta valamennyi rendelkezésére álló lehetőséget és nem volt több belső 467
