Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - Takács Imre: Reménytelen utószó - sokadszorra

hullik el az ember, mégha jobbik eszével tudna egyetérteni is az élettel...? Még hogyha fóljajdul is, ha látja, ha kénytelen megpillantani azt a kaput. Még ha azt gondolja is a vég percében: „Másképpen is lehetett volna ezt folytatni!” „Még maradt dolgom.” „Meg tudnék elégedni már a megbocsátással, a megbékéléssel, a nyugvással, a szomorú szemlélődéssel, a megcsalatottság estéli, napnyugovásos békéjével.”

Jómagam hatvanhét november 19-e óta szoktam este azzal az érzéssel nézni a nyugvó Napra, hogy: „Most még látlak, nem fordítom el a tekintetemet rólad, míg le nem süllyedsz a láthatár alá... Most még látlak. Most nézem végig az egy fokos időt a 360 foknyi időből, amíg leszállsz.”

(1988 őszén, tél elején)

458