Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Takács Imre: Reménytelen utószó - sokadszorra
TAKÁCS IMRE Reménytelen utószó — sokadszorra Laci-Paci-Bácsi - szerette volna, hogy szeressék, bár tudta, tudhatta: szeretik is... Különben olyan szemérmes volt, mint minden falusi fiú. Mármint a tisz- tánmaradottak. Isten ostorát lendítő, csókot is nyújtó, kegyelem-adó, de kiengesztelést nem ismerő. A maga értelem-rendszerébe szállt személyiség. A maga erkölcsi rendjében megrekesztett. Apja után is az, aki. Bognár Nagy Béla fia, aki fölött kitárta szárnyát - valójában parasztasszony-szoknyáját — Vas Erzsébet. Már tudtam én, ha dong a föld: szívemhez anyám közelít, oda emel, hol földereng tej és akácméz illata... Idéznem kellene itt az egész verset! a gyolcs sikongó kapuit sarkig kitárja, mosolyog, a rámszabadítván kútjait a Mindenségben altat el. Nem csinálhatok újra-újra Nagy László-fólolvasást. Ott a könyve, ki-ki olvashatja! Én legföljebb kedvet adhatok hozzá. Mintha átlökte volna a Halál a halál-kapun. Pedig csak a szívét csavarta meg, vonta el a szívizmaitól az oxigént. Bella Istvánnak szomorú szerep jutott azon a gyászos napon, azon a könnyeket fakasztó napon. „Lacrimosa dies illa...” Ágh Istvánnak nem volt, és talán azóta sincs telefonja, tehát csak akképpen tudták értesíteni, hogy Bella Istvánnak telefonáltak azok, akik a Margit hívására perceken belül megjelentek az Árpád fejedelem úti lakásban. (Csoóri, Marosi Júlia, Kosa Ferenc.) Bella István elindult a rettenetes hírrel Ágh Istvánhoz, aki a maga gyönyörű mosolyával fogadta a kora reggel érkező vendéget. Talán meg is ölelte: Szerbusz, Pista! Régóta nem jelentél meg itt nálunk... (Nem szerettem volna Bella helyébe lenni akkor.) 455
