Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Vasadi Péter: Tizennégy állomás (vers)
XIII. Mi van, haver? Fonnyad a rózsád. A tél, amelyből jöttem, nagy becsben tartja a rózsát, ám szagtalanítja, nem törődve az orrokkal, nem emlékezik, folyton kilehel, méri a nappal hosszát, ürmértékkel az éjt, kerítés mögé gyűjti a boldogait, lakkozza jegét és vigyorát, titkos alagútban csúsztatja meredekre halottját, ki pirospozsgás és jólöltözött, gomblyukába virágot tűz; nincs halál abban a szobros télben, melybe visszamegyek. XIV. Ablak mögül nézte a vonulást. Útra keltek a házak, a gyárkémények, az autók, az akácok, a füst és a madárfütty. Látta, hogy betegek. Fuldokoltak bennük a rostok. A molekulák összefutottak s elnyelődtek a testek edényeiben. Leroskadt és elterült a menet. Egyre fogyott. Rücskösödött és elapadt. Füstölgő, üszkös, gömbölyű rét lett a világ. Ment Napja Végleg Lefelé. Minden mindenestül az éjé. S látta, valaki hátára vette az éjt. Azé a világ, aki hordja. S bevilágítja. 405
