Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - Vasadi Péter: Tizennégy állomás (vers)

IX.

Elcsöndesedik. Kiszáradt. Oldalt folynak le, a halántékára. Karjai egyenest előre vetve. Maga görnyed.

Térdel a dívány mellett. Néma.

Visszacsúszik a bokájára. Arcát végigdörzsöli a nyers takaró.

Van üresség. Űrrel tele van.

Van semmi. Egy ponton valami.

Messze, alatta, sötétből száll föl a sóhaj s elhagyva őt, kiröpül.

Énekelni szeretne, de nem nyílik a szája. A teste akar. Ó, költők.

Drága, halotti karolástok.

X.

— hogy félrebillent a feje, balra, egy hattyúnyakon, mintha aranysúly húzta le volna könnyebben a levegőnél

s nehezebben mégis a vasnál, kétoldalt zárt tenyere lesiklott, mintha spirálban kellett volna forognia, fölfelé törve, maga már

indult volna is, de visszanyomta (az angyal) s tartotta derekán és óvta és csiholta is a tüzét s mintha mosolyogna, igen, így kell

mosolyogni, fehér ezüstbe mártva az arcot - ez a magány roppant ölelés volt,

hogy félrebillent a feje (ne nagyokat, ám szüntelenül ennyire emlékszik)

403