Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 4. szám - Balázsovics Mihály: Levelek a hegyoldalból (regényrészlet)
hogy milyen vagyok, Én, a nagyfiú, a férfi. Minden tervem dugába dőlt, éppen dolgoztam, mikor váratlanul hazaérkezett Törökországból. Ott pipázott a szobában egy idegen öregember és én sem voltam nagyfiú. Épp hogy voltam és Ő is alig-alig létezett. Hónapok kellettek, hogy megszokjuk egymást. Nem vette tudomásul, hogy más vagyok, felnőttem. Nekem sem kellett egy romjaiból tápászkodó öregember. Mindketten érezhettük ezt, kerültük egymást. Jó pár hónap múlva jöttünk össze. Munka után betértem néhány sörre a Szélesihez, a Fater ott ült a cserépkályha mellett és didergett. Mi van magával? Fázom, tudod a malária. Nem tudtam, sejtettem, hogy van valami baja, de nem nagyon érdekelt. Leültem mellé. Mit iszik? Fröccsöt. Mi közöm nekem ehhez az emberhez? Kérdezgettem magamtól, s beszélgetés közben vizsgálgattam az arcát; sovány, beesett, vörösbejátszó orr, mosolyra fittyedé száj. Volt az egész arcban valami totemszerű, csak a szemek, a szemek éltek külön életet, függetlenül az embertől, gyermekien csillogtak, láztól vagy az italtól - nem lehetett eldönteni. Egész más fény volt ez, tekintet-fény, glóbuszába rántja-vonzza a világot, hogy az ott kerengjen, az emlékekkel folytasson, kezdjen újból s újból egy befejezhetetlen párbeszédet. Sajnáltam apámat? Most már tudom, hogy igen. Akkor nem lehetett meghatározni ezt az érzést, egy ember, egy öregember, aki jött messzi idegenből, megváltozva, képzeletem-imádatom talpazatán roskadozó szobor. És igen messze. Hiába ültünk egymás mellett, hideg volt, távol volt, csalódtam benne és ő is csalódott bennem. Az összeszoktatás hónapjai! Két idegen állat acsarkodtunk egymásra, majd az idő, az az áldott idő! ... simította közénk fátyolujjaival az újraocsúdó szeretetet, megérintve lelkünket s mindkettőnkben a fészkelő gyanakvást úgy keltette ki, mint kakukkfiókákat. Én neveltem, tápláltam érzéseit, 0 az enyémet, s mire szárnyra kaptak, nem volt különbség köztük, a repülésívek együtt rajzolták az égre közös mivoltukat, apa és fiú, immár kibékülve a sorssal, a kettőjük közötti távolsággal, mely annyi volt amennyi. Mindegy volt. Igen, ott, abban a kocsmában érezhettem meg először, hogy az az öregember, akár én is lehetek, nekem kell áthidalnom az időt, a Fater az, ami, s ha nem engedek büszkeségemből, soha nem találkozunk, csak élünk egymás mellett, mint két vakondok. Ágált bennem a gyermek, ordított volna, mért hagyott itt engem ez az Ember, mért hagyott itt már megint, de valahogy nem buggyant ki a szó a számon, mandulaízú madár-gombóc hengergőzött torkomban, aztán mint a lavina zúdult lefelé, egészen a gyomormélyre, zsigereimbe épülve, felszívódva a lélek spongya-tartományá- ban, tocsogott, tocsogott, ázott szárnyú madár, nem repült már soha. Itthagyott. Otthagyom. Két kegyetlen tőmondat kezdeténél-tövénél akár felkiáltójellel lezárt történés, miértjét megfejteni, létem-gyökereim védelmében nem akartam, nem akarom most sem. Legyen a talány, a mítosz, egy gyermek keresi elbitangolt apját, mint az égi-pásztor az aranygyapjas bárányt, nem tudja, hogy merre van, csak sejti, hallja az ezüsthangokkal csilingelő kolompot, érzi hogy van, itt van, szívem mélyén álommezőkön barangol, van, annyira van hogy már engem zár égi-karámba, időhalmok-mezők, csillagokkal teleültetett birodalmában, szívmélyen, immár örökre együtt és elválaszthatatlanul. Tizenhat évvel ezelőtt halt meg a Fater. Ä Népsportban rövid hír: Elhunyt Balasics Mihály, az ETC és a Hungária egykori labdarúgója. Temetése ekkor, 321
