Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 4. szám - Hamvas Béla: Óda a huszadik századhoz (esszé)
Politique macabre Que peut faire en ce monde un homme lucide? Valahányszor a rádión diktátorok beszédeit hallgattam, természetesen az összes lélektanilag egzaktul kikísérletezett hatásokkal, bevezetve a nemzeti csatadallal, kellő helyen felharsanó szavalókórusokkal, a remekül fölkeltett és irányított tömegizgalommal, csaknem minden esetben azt a kérdést tettem fel magamnak: Miért közérdek az, ha valaki hülyének tetteti magát? Ahhoz, hogy az egész dolognak felüljek, nem voltam elég gyanútlan. Túl sokát olvastam Lao-Ce-t, Hérakleitoszt, Rabelaist, Böhmét, Shakespeare-t, Dosztojevszkijt, Nietzschét. Túl sokat láttam kínai tusrajzokat, Velazquezt, Breug- helt, Cézanne-t, Picassót. Túl sokat hallgattam Bachot, Beethovent, Sztravinszkijt, Bartókot. És végül is szívemben mindig keresztény voltam, ami azt jelenti, hogy csalhatatlan érzékem volt aziránt, mi a komédia és mi a valódi. Ahhoz pedig, hogy a diktátor komédiázik, számomra legalább, nem fért kétség. Ez a gyanú sok-sok millió emberben élt, de nem merték bevallani és amint látom, még ma sem merik. Én a magam részéről bevallom magamnak, hogy annak az embernek, aki így beszél, ha tényleg ilyen, olyan ügy efogy ottnak kell lennie, hogy még gyári előmunkás se lehetne. Ha pedig egy ország élére került, ez azt jelenti, hogy nem is volt olyan ostoba ember. Ebből pedig következik, ha ilyen ostobának tünteti fel magát, akkor hazudik. Éz így a legnagyobb rendben van. Hazudik. Nem veszem tőle rossz néven. Hülyének tetteti magát. Ebben biztos voltam. Az izgató kérdésem azonban az volt, hogy miért közérdek az, ha valaki hülyének tetteti magát nemcsak a diktátori emelvényen, hanem például a sajtóban, a parlamentben, a katedrán, a közgyűlésen és mindennemű nyilvánosság előtt? Miért követelik meg az embertől, hogy komédiázzék és mi e komédia titka? Mi abban a vicc, hogy valaki ostobábbnak mutassa magát, mint amilyen? Ez a sok diktátor mind ripők komédiás, afelől nem lehet kétség. Egyetlen szót abból, amit mond, éppen úgy nem hisz el, ahogy már diákkorunkban sem hittük el az igazgató úr hazafias beszédét az iskolai ünnepélyen. Nem hittük el, mert tudtuk azt, hogy milyen az ember, azt nem szavaival, hanem magatartásával igazolja. Az igazgató úr egy kicsit hisztérikus és bőbeszédű, de okos ember volt és kizárt dolog, hogy azt a sok szemenszedett fellengzős bolondságot, amit mondott, elhitte volna. Ezt csak úgy mondta, talán abban a reményben, hogy lesz közöttünk legalább egy (ha jól emlékszem egy se volt), aki beugrik, talán egyszerűen azért, mert a rendelet így követelte. Jól van, de a miniszter úr, aki minden bizonnyal éppen olyan okos ember volt, mint az igazgató, szintén nem hitt el semmit és a rendeletet kizárólag abban a reményben hozta, hogy igazgatói és tanárai az ünnepélyen elhangzottakat el fogják hinni. Már most az a helyzet keletkezett, hogy senki az égvilágon a beszédnek nem hitt, mégis el kellett mondani. Miért? Komédiából. Igen, de mi a közérdek abban, ha valaki komédiázik? Igen vakmerő és rendkívül egyszerű megoldásom van. Mi tulajdonképpen mind elég okos, jófejű, logikus emberismerö lények vagyunk, akik például valakiről még mielőtt megszólal, már messziről felismeijük, hogy jóakaratú, 302
