Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 1. szám - Dalos Margit: Pince (novella)

türelme lehetett Istennek, amikor titeket csinált meg, s a világba, mint egy nagy palackba berakott, még jó, hogy átlátszó a fala, s kilátni körbe a napra, holdra, csillagokra. Valahol biztos rátok van csukva a dugó, s se ki, se be, de ti erre rendszerint nem gondoltok.

így állt a kálvária is üvegszekrénybe zárva, s ahogy a kocsma fordult, mindig másik oldalát bontotta ki a világosság, körberagyogták a sugárzó pászmák, s ahogy a porszemek táncoltak, mintha Pilátus, Jézus s a katonák is mozdultak volna. A pult, a Wertheim-kassza, a stelázsi, a vastag porceláncsészék, hitelesített poharak, fácánok és foglyok közt templomos áhítattal fényeskedett a kálvária. Az egyik szenteste előtti délutánon - amikor a titkolózó jövés-menésben a kocsmában magadra hagytak - innen, a kálvária mellől láttad meg a repülő Jézust, rézsútosan szállt fölfelé a kapu alá néző ablak légterében, nem volt szárnya, mint az angyaloknak, összecsukott kézzel húzódott az égen fölfelé, a drapériák barokk tekergésben takarták a testét, sötétkék és piros színben ragyogott, mint a templomok frissen festett faszentjei. Ezt soha, egyetlenegyszer sem hitte el neked senki. Akkor sem, ha mérgedben a hasukba öklöztél, s akkor sem, ha félnapon át sértetten hallgattál.

A kocsma télen mindig lassabban forgott, mint nyáron, borús napokon sokszor nem is lehetett tudni, hogy éppen merre fordul, mire a napnak az udvari ablakon benézni kellett volna, hirtelen este lett, minden egy kicsit összezagyválódott, tagolatlan gomolygásban folytak egymásba a dolgok. A nagypapa nyulat futtatott a falon és kutyát, az asztal töltényhüvellyel volt tele és puskaporral, s a zsíros paklikból már felépítettétek a kártyavárat, aztán valaki ráfújt, s hüvelyt, puskaport, mindent beborított a kártya, a nagypapád azt mondta, dupla öröm, ha jöttök; egyszer amikor megérkeztek, s egyszer, amikor elmentek.

Az ujjaidon egy-két napig őrizted még a kötéseket, de lassan be kellett látnod, hogy üres maskarákká lettek; a lüktető duzzanatok leapadtak, s elmúlt a feszítő fájdalom, ami az ujjaid már-már valódi külön-életének arany- fedezete volt. Lottyadtan lógtak a tépett rongycsíkok, s már semmi nem lehelt életet pólyába, csokomyakkendőbe, fodros szoknyába. Szomorúan tekerted le a vászoncsíkokat.

A TEMETÉSRŐL

Ki hozta meg a hírt, hogy meghalt a nagypapád? Nem tudod, talán már másnap sem tudtad, mert eltűnt minden, a hírhozó, a pince, a lövedékhangok, az emberek és te magad, maradtak csak a történés képei és hangjai; te voltál ott, vagy egyszeribe ide jöttek az események, a két szemeddel láttad, és a két füleddel hallottad; csakis a Kálmán bácsi hozhatta a hírt, mert ő volt a családban az elbeszélő; azt is milyen szépen tudta elmondani, hogy Oroszországban, amikor ment előre a front, és nyomult a biciklis század, a fekete éjszakában már majdnem szomjan haltak, és akkor a földön valami csillant, és tudták, hogy az csak víz lehet, és a bicikliről leszálltak, és odahasaltak a csillogó valamihez, és ittak-ittak-ittak, és csak amikor az ég derengeni kezdett, akkor látták, hogy amiből ittak, az egy sártól fekete pocsolya volt.

23