Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 3. szám - Varga Imre: Újabb följegyzések az Álmoskönyvből (kisprózák)

VARGA IMRE

Újabb fóljegyzések az Álmoskönyvből

I.

A villanyt, be kéne vezetnem a villanyt. Ebbe a házba, ez az én múltam. Fönt a vastagra sodort dróthuzalok, mondja szemével valaki, jók azok is, de mégsem. Be kéne vezetni a villanyt. Keskeny, mély árkot ásunk. Valami még hiányzik innen. Valami fontos. Annyira fontos, hogy nincs is. Nézem odafónt a vezetéket, jó. A régi. Anyámat hívom, de nincs odabent. Nem hallom őt semerről. A szomszéd magas betonkerítésére tapadva, csimpaszkodva rokonok tekergetik közvetlenül arcuk előtt a falból kimeredő drótszálakat. „Honnan? Hogyan is?” Anyád elment, arrafelé ment, mondja valamelyikük kissé oldalvást fordulva, majd jön. Majdcsak, majdcsak. Odafónt a távvezetékből telefonkábel kígyózik a habókos, borbeteg szomszéd háza felé. Hallom valahonnan a látványt. Hogyan, hogyan kapcsoljam be a villanyt, ami fontos?

1989. október 30.

II.

Egy templombejárat mellett ülök a tanulópadban, könyveimet rakosgatva; fázom, bámulok befelé a tágas ajtón a mélybe. S már odabent, ahol meleg van, világosság a kinti köd után, hely is bőséggel, a hely együtt lüktet a mélyemből áramló jóérzéssel: a gótikus csúcsban végződő oldalhajók, a színes falfestmények, faoltárok, a szőnyeg mintái; miért, miért hittem azt, hogy itt bent ridegség s minden idegen lesz?

1989. november 5. (születésnapomon)

III.

Odafónt a csúcson. Ez inkább érzés, mert bal-részt - kissé fölöttem - magasba billent hatalmas sziklalap. Jobbra nagy tó. Kis tó. Ugyanaz a tó: hatalmas s pocsolyányi. Virágokat keresgélek a partján. Távolabb többszintes szálloda erkélyei (új épület, kockaforma, vasbetonság). Balra nyúlva egy enyhe emelkedőn találok néhány ritkán szép virágot. Míg azon töprengek, letépjem-e őket, máris kezemben a csokor, mendegélek a mezei gyalogúton, messzebbről egy havas hegycsúcs, kék sziklasátor, körötte az ég is búzavirágszín, idelátszik

259