Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 3. szám - Bogdán László: Márciusi karnevál (regényrészlet)

nem, civilizáltabb, mindenütt kukák, táblák a fákon ez azért ritkaság, amaz ezért, szóval olyan műerdő.

Öcsi torzonborzan, mocskosán, rongyosan, de láthatólag boldogan ül egy patakparton és a Petruska bevezető akkordjait fütyüli. Ide kísérőzenének is Sztravinszkij művéből, a népünnepély megjelenítése, mozgalmas, elevenen, lüktető zene, a fuvolák és klarinétok, majd a cseleszta és a harangjáték bravúros kombinációja a vásárok világát idézi, a verklizenét. Sorra megjelennek egy furcsa, kályha alakú nagy kő mellett - rajta természetesen a német pedantériával megfogalmazott szöveg: ilyen és ilyen kő, négy nyelven: védendő! - a vidrák. Öcsi boldogan vigyorodik el...- Állj vándor - állok fel s tiltakozóan emelem fel a kezem. - Honnan vannak egy német patakban vidrák?- Mi telepítettük őket, baszd meg - vigyorog a vadász.- Még amikor a vadaskertben dolgoztam. Gyula bátyánknak direkt ez volt a leányálma, magyar, lengyel, cseh és szlovák vidrákat a germán patakokba. Na szóval Öcsi boldogan vigyorodik el s úgy érzi, hogy végre, hosszas vándorlás után hazaérkezett. Elalszik. Álmában a fekete lány és a török vendégmunkás keresik egy hatalmas kivilágított téren, de útjukat véres narancsok keresztezik és a fényreklámok is egyszerre hunynak ki. A lány mégis utoléri és sírva mutat nagy hasára. Öcsi megdöbbenve veszi észre, hogy a lány terhes, hatalmasra növő hasában hordozza közös magzatukat és ő már nem menekülhet, újra utolérte, foglyulejtette az emberi világ!...- Ez baromság! Hagyd ki!- Ez álom, baszd meg - legyint magabiztosan a vadász. - Várd ki a végét. Öcsi könnyes szemekkel ébred a patakparton és a vidrák sem tudják megvigasztalni, de összebarátkozik velük és többé már nem hagyja el őket. Elsajátítja füttyjeleiket és - beszélget - velük. Egyszer kíváncsi kirándulók lepik meg őket és álmélkodva figyelik, amint barátaival társalog, a kályha alakú kövön ülve. Varázslónak tartják, sarlatánnak, félnek tőle és őt idegesíti mindez. Attól fél ugyanis, hogy feljelentik. Ráveszi a vidrákat, menjenek fel a hegyekbe. Sokáig vándorolnak a vadonban.- Hol? - kérdezem, a kelleténél gúnyosabban.- Ez most mindegy - legyint a vadász. - Figyelj, baszd meg, ne akadékoskodj, mindig! Mi vagy te, főcenzor? Újabb és újabb vidrák csatlakoznak hozzájuk, egy öreg, ezüstös színű vidrától tudja meg Öcsi, hogy a Városban kitört a háború, gázzal pusztítják egymást az emberek és megmérgeződnek sajnos a vizek is. Erőltetett menetben vonulnak fölfelé s az Öcsi szívéből a félelem többé már ki nem költözik. Mégiscsak utánanyúl az elhagyott világ?! Egyre baljósabbak az álmai. A fekete hajú lány hasa álomról álomra nő, a vidrák minden ébredés után ingerültebbek. Ide - így a vadász, rumos teáját kortyolgatva - be lehetne vágni esetleg néhány elidegenítő képet is, a civilizáció pusztulásáról: patkányok körmenetét egy katasztrófa utáni néptelen városban például vagy üres utcákat, ahol szakadt újságpapírokat zörget a kegyetlen és közömbös szél és sehol senki.- Ne. Ezeket azért így ne - érvelek én egyre fáradtabban.

A vadász nevetni kezd. - Drága örmény testvérem, te nálam is gyagyább vagy. Ez csak terv, filmterv. Hősöm - akit Öcsi alakít majd, de aki nyilván ez előtted sem titok: mégiscsak valamiképpen ÉN vagyok - rájön, hogy egye257