Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Bogdán László: Márciusi karnevál (regényrészlet)
BOGDÁN LÁSZLÓ Márciusi karnevál* 1973. március 21-én délben, hullni kezdett a hó. Vonaton ültem, az étkezőkocsiban, fröccsöket ittam s néztem az elringó behavazott mezőket, a fazekukat hetykén félrecsapó legényes madárijesztőket - mintha ezek a rozoga őszről ittfelejtett testvérek vezényelték volna az egyre nyugtalanítóbban sűrű havazást. Néha felrebbent egy-egy ázott varjú is, lomha fekete kérdőjelt formázva - mintha csak életeink címerét alakította volna, emblémáját - változtatta a helyét. A vonat meg egyre lassított, majd nyílt pályán megállt, már úgy esett a hó, hogy a madárijesztőket, a távírópóznákat, a varjakat sem lehetett látni. Egyáltalán nem lehetett látni semmit. Afehérségbe minden zaj belefúlt, minden szín elveszett benne, néztem a havazást és félni kezdtem, de akkor minden átmenet nélkül, fújtatva mint egy elnyújtózó fáradt óriás, megindult a vonat: alagutat fúrva a havazásba, hősiesen lódult előre. Szédültem. A feltételes megállók szaporodtak, ha kell, ha nem állandóan lassított és meg is állt a vonat, de nem adta fel, egy-egy heroikus - utolsó - erőfeszítéssel meg-megindult megint. Várható, sőt kiszámítható volt, hogy ebben a tempóban éjfél előtt a fővárosba meg nem érkezünk, ha ugyan eljut oda ez a vonat egyáltalán? Szürkülődött. A homály szobrai sejtelmesen csábítottak a havas mezőn s ha egy-egy megálló után csendesedett valamennyire a havazás, láthattuk a lágyan világító behavazott domboldalakat is. De vége lett ennek is hamar, már erdők között zakatolt a vonat, a kupében még sötét volt, nem gyúltak ki a fények, csak a kinti hó fehérlett, biztatóan, de némileg egyhangúan s a vadász - mert ott ült velem szemben - poharamhoz érintette a poharát.- Igyunk, jó pajtásom - szólt röviden s visszahullott ránk a csend, mely havas erdők végtelen némasága volt, beláthatatlan mezők megfejthetetlen fehérsége: hó, hó, hó. A balsejtelem lüktető, egymást tükröző, sokszorozó, megsemmisítő, újjászülő fehér pontocskái közül ki-kiugrott egy-egy környezetéből furcsa módon - kibeszélő - fa, hol haldokló arab kegyszerárusra hasonlított, hol tisztaságát sirató fiatal cigánylányra. Amikor egy kanyarban, hosszas erőlködés, köhögések, kínlódások után, nagyot zökkenve újra megállt a vonat, a példátlan havazásból, az ősállatokhoz hasonlító fák és a sunyin lábuknál térdeplő, ugrásra kész bokrok közül váratlanul törtek ki az álarcosok. Zene is hallatszott, meg mertem volna esküdni rá, hogy puffogtak a dobok, rekedten harsogtak a trombiták, vércseként vijjogtak a töröksípok, ♦Részlet a Hol vagytok ti régi játszótársak című regényből 250
