Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Martos Gábor: "Ennek a generációnak már nem voltak illúziói" (Beszélgetés Bogdán Lászlóval) (interjú)
irodalmi csoportosulásokat, amik végig együtt maradnak. Olyan-e például az az Újhold, ami most újjászületett, azok az Újhold antológiák, mint az az Újhold, amit a negyvenes évek közepén kezdtek el Nemes Nagy Agnes, vagy Lengyel Balázs, és a köréjük csoportosuló alkotók? Nézzük csak meg, hogy az egyes alkotók milyen messzire távolodtak el egymástól; elég csak Somlyó Györgyöt, Major Ottót, vagy magát Nemes Nagy Ágnest, vagy Rába Györgyöt említeni. Hát mennyire szétfutottak a generációk; „szétcincáltak", ahogy Cseh Tamás énekli Bereményi Géza szövegét. Azt hiszem, ez törvényszerű, hogy a generációk csak egy ideig maradnak együtt, aztán a nyomások, az érdeklődési területek váltakozása, a különböző személyes stratégiák szétrobbantják a csoportosulásokat. És a közös indíttatásnak, a közös szellemiségnek nem is maradnak nyomai'? Vagy azért nyomokban ez megmarad? Nyomai maradnak, nyilvánvaló, hiszen a művek megíródnak... Visszatérve arra, hogy miért van annyi halottja ennek a generációnak: nincs több halottja, mint minden más korosztályank, vagy generációnak, végeredményben. Itt a kérdést már személyekre kell lebontani: van akiben nagyobb az ellenállás, van akiben kisebb. Érdekesnek tartom, ha már itt tartunk, hogy vajon mennyiben segítenek a művek az ellenállásban? Te folyamatosan írtál, publikáltál, bár mint ahogy mondtad nagy-nagy késésekkel bizonyos esetekben. Egyed Pétertől tudom, hogy Boér után óriási mennyiségű vers maradt; több ezer, amit a hagyatékában találtak, tehát végül is dolgozni ő is dolgozott, Sütő után is — a post humus kötete is mutatja - fantasztikus anyag maradt meg, de ők nem publikálhattak. Tudom, hogy Sütő tulajdonképpen az életmódjával, ezzel a deviáns vagy deviánsnak deklarált életmódjával önmagát szorította peremre, de ez nyilván összefügg azzal, hogy ki mennyire tudja elviselni azt a pressziót, amiben él, ki mennyire tud — nyilván nem ez a jó szó - besimulni... Nem is volt hová... Bállá Zsófi azt mondta, hogy ennek a generációnak az talán a leginkább ösz- szefoglaló jegye - a közös szellemiségen túl hogy soha nem írt megrendelésre; mindig távol tartotta magát attól, amit te a Megéneklünk Románia kapcsán elmondtál a hivatalos kurzusról. Igen, és a besimulást ez is nyilvánvalóan nem segítette elő; finoman fogalmazva. Természetesen... Ezért is volt az, hogy mindig olyan gyanakvóan néztek ránk a szerkesztőségek. Én a nyolcvanas években rendszeresen dolgoztam az Igaz Szónak is, az Útunknak is, és a Hétnek is, de mégis végig éreztem ezt. Még az úgynevezett saját lapomnál is — mivel 1985 nyarától a Hét belső munkatársa lettem - végig éreztem egy idegenkedést. Ez az idegenkedés elsősorban az elődeitek részéről volt? Hiszen a te főnököd a Hétnél - gondolom - egy, az irodalomban előtted indult valaki volt... Itt szét kell választani két dolgot: egyfelől a szorosabban vett emberi kapcsolatokat, másfelől a lapokra nehezedő nyomást, és az emberi gyarlóságokat. Ezeket mind számításba kell venni. Miről van szó itt? Amikor egy szerkesztő vagy egy főszerkesztő, vagy a lap egy úgynevezett meghatározó, irányt adó munkatársa megcsinálja a maga megalkuvásait, akkor - már csak azért is, hogy mások is legyenek benne - meg akarja követelni, hogy mindenki hódoljon be, mindenki alkudjon meg. Ha ez nem történik meg, akkor ez állandó feszültségek forrása. 246
