Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Barna Róbert: "Tudta, hogy ha lekever egy fülest, akkor elalszik az az ember..." (Beszélgetés Kukorelly Endrével) (interjú)
BARNA RÓBERT „Tudta, hogy ha lekever egy fülest, akkor elalszik az az ember...” BESZÉLGETÉS KUKORELLY ENDRÉVEL Egy szöveg részletével kezdenék: „Miközben elrágtam egy perecet. Egy alacsonyabb férfi ült előttem. Néztem az előadást. Néztem a törpét is, próbálkozott, hogy kilásson. Maga alá tette a kabátját. Elrágtam a perecet és már vége is lett az előadásnak.” Érintve éreztem magamat. Úgy éreztem, mintha én ültem volna ott előtted. Ki ez a törpe? Mi ez a viszonylat ott abban a moziban? Senki és semmi. Azt lehet mondani, hogy szinte semmi sem valódi azokból a dolgokból, amiket leírok. Legalábbis olyan módon nem, hogy valami történik és az lesz megzenésítve. Nem emlékszem rá, hogy egyetlen olyan írásom lenne Gehet, hogy egy-kettő van azért), ami konkrét élményen alapul. Mind csupa kitalálás. Élvezettel találok ki a valóságból. Nem is gondolom komolyan ezt, de el tudom képzelni különösen abban a pillanatban, amint leírtad, már valóság is. Szóval, nem úgy nem valóságos, hogy ilyen nincsen, ilyen nem fordulhatna elő, vagy nem érzem abban a pillanatban, a leírás folyamatában én is valóságosnak. Csupán: nincs élményalapja. A dolog nem úgy működik, hogy van,egy témám, bármilyen téma is legyen az, és én azt megírom. Hanem fordítva. És ez nagyon lényeges kérdés. Meglehetősen lényegi kérdésre tapintottál rá. Azt hiszem, nálam úgy működik ez a dolog, hogy valahogy az élet megy át rajtam, átzuhog, ahogy mindenkivel történik egyébként, és „közben” valami keményedések, vagy nem tudom mik, ülepednek le az emberben. Ahogy megül egy csőben a vízkő, mint ahogy a vesekő megmarad. Én ezeket, a kis köveket, megkeményedéseket, kis struktúrákat piszkálgatom ki magamból, amikor írok, ebből keletkezik a szöveg. Van tehát egy mag, egy mondat, konkrét szókapcsolat, egy alapos és működő kisszerkezet, amit valahogy előszedek magamból. Esetleg hallok valamit az utcán és annyira visszhangzik bennem az a sokszor önmagában értelmetlen mondat, hogy egyszerűen úgy érzem: ez az enyém. Ekkor már megvan valamiféle mag: a szöveg alapja. És eköré szerveződik a szöveg. Burjánzani kezd, terjedni, és kiterjed, amíg a benne rejlő lehetőségek megengedik. Sokszor a dolog teljesen másról szól, mint az várható lenne. A „mag” legtöbbször nem is a centrumban helyezkedik el, hanem attól előre, vagy hátra, attól függően, hogy milyen irányba indul el a szöveg, és szerveződik szét önmagától. De, hogy konkrétan ennél az idézetnél mi volt, nem tudom. Azt hiszem az, hogy elrágtam egy perecet, talán ez volt éppen az első mondat. Meg kellene néznem, és átgondolnom. Ézzel kapcsolatban szerencsére nem mindenre emlékszem. Igyekszem ezeket a dolgokat gyorsan elfelejteni. Ha elfelejtem ugyanis, akkor elidegenedik tőlem, rá tudok látni, úgy nézni, mint egy idegen szöveget, 214
