Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Pröhlené Samarjay Éva: A fordító utószava
A fordító utószava Huszonhárom évig bőröndbe zárva aludta álmát egy francia kézirat. Esterházy Lujza grófnő végrendelete alapján 1966-ban került Rómába unokahugához, Alice-hoz, aki hosszú évekig félt hozzányúlni, mert úgy érezte, hogy elolvasása fájó sebeket szakítana fel. De a sorsfordító idők kényszere alatt mégis előszedte a kéziratot. Egy szép napon cseng nálam a telefon: „Évinkóm, egész éjjel olvastam Lulu néni kéziratát és hiányos francia tudásom ellenére, teljesen a hatása alatt vagyok. Vállalnád a lefordítását, hogy könyv alakban megjelenhessen? Már csak te vagy az egyetlen, akivel gyermekkorom emlékeit fel tudom eleveníteni!” Hát bizony - villant át az agyamon-Aliszka alig volt 8 éves és bátyja első gimnazista, amikor a pozsonyi Egyesült Magyar Pártból, ahol mint gépírónő működtem, édesapjuk, Esterházy János gróf felkért, hogy fiát a nyári vakáció alatt a francia pótvizsgára felkészítsem. Igyekezetemet siker koronázta, s mikor egy fél év múlva Újlakra kerültek a gyerekek, már mint régi ismerős vállaltam az otthoni tanításukat, Lujza grófnővel és egy tanárral karöltve. „Szívesen elvállalom a fordítást” - feleltem a telefonba, és valóban néhány hét múlva kezemben volt a vaskos dosszié. Első olvasásra azonban az volt a benyomásom, hogy ezzel bizony elkéstünk, ha Alice kívánsága szerint könyvnek szánjuk. Hol vannak már azok a franciák, akiket meg kell nyernünk ügyünknek a párizsi békekonferencián s akiknek megkell magyaráznunk, honnan jöttünk és miért nem sikerült ezer év alatt baráti viszonyba kerülnünk azokkal, akikkel egy fedél alatt éltünk. Vajon, ha lefordítanám ezt az írást, kell-e a magyaroknak saját történelmünket magyarázni? Viszont, ha kihagyom a történelmi részeket, elég lesz-e a puszta életrajz? Másrészt, nincs-e mégis szüksége erre a mai ifjúságnak, amikor annyi mindent pótolnia kell az agyonhallgatás miatt? S a napjainkban újra kiéleződő nacionalizmus világában, nem épp most időszerű-e a megbocsátás és békítés igyekezete, amire Esterházy Lujza grófnő életét tette fel? Vívódásaim közben egyre Reményik Sándor verssorai csengtek fülemben: ,A fordítás, a fordítás alázat. Fordítani annyit tesz, mint kötve lenni, Félig őt vinni, félig vele menni.” Ragaszkodnom kell tehát az eredeti szöveghez és úgy kell visszaadnom, ahogy ő élte át a békebeli szép időkben indult és vérzivatarokon keresztül vezető, megbékélést kereső és hitében mindvégig állhatatos életútját. Hite megláttatta vele, hogy Isten a bajban egymás segítésére küldi az embereket, nyelvi, vallási, etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül. S ezért válogatás nélkül kell érdekükben közbenjárni, cselekedni és imádkozni. S közben mindvégig remélni, hogy a szélrózsa minden irányába szétszórt családtagok egyszer csak összetalálkoznak nála. Fivére, János kiszabadul a csehszlovák börtönből s nála láthatja viszont gyermekeit és húgát, kik majd mind 212
