Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 3. szám - Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen (Utolsó fejezet - A sztálini táborok áldozatai) (visszaemlékezés)

1956. november 4. Vasárnap hajnalban Nagy Imre S. O. S. segélykiáltása hangzik el a Kossuth Rádióban. Segítséget kér a szabad világtól. De az nem felel. A hatalmas erejű szovjet tankok lehengerlik a magyar tömegek felkelésével elért függetlenséget.

Nemsokára ezután a felkelés menekültjei elárasztják a nyugat-európai országokat. Párizsban az új menekülthullám az egész várost mozgósítja. A Magyar Menekültek Bizottságának hivatala felveszi a kapcsolatot a francia, amerikai és nemzetközi segédszervezetekkel a magyarországi menekültek fogadására. Hogy ezt a munkát elvégezhessük, meg kell dupláznunk alkalmazottaink számát. Most már kilencen dolgozunk Aliette de Boisgelin rátermett és hatékony szervezésével. Rajta kívül a többi alkalmazott mind magyar menekült.

Reggeltől estig hallgatom ezeknek az országunk tragédiájától megtört férfiaknak, nőknek, fiataloknak egyéni sorsélményeit és a jövőért hozott, hősi cselekedetekről szóló, sokszor megrázó elbeszélésüket. Most szegény menekültek lettek, gyökereiktől elszakított, meggyötört emberek, akiknek segítenünk kell, hogy újrakezdhessék életüket ebben az idegen világban. Amint igyekszem segíteni rajtuk, átérzem, hogy ezeknek a hajótörött lelkek- nek mennyire szükségük van részvétre és szeretetre. Még egymásba kapaszkodnak és nem akarnak elszakadni egyik a másikától. Az új életkezdés azonban el fogja őket választani, mindenki máshol fog lakni és dolgozni, a lakhelyük közötti távolság meg fogja őket akadályozni abban, hogy gyakran találkozhassanak s azok, akik társak voltak a függetlenségért vívott harcban, sírva búcsúztak egymástól. Nagy szomorúság fog el az ilyen jeleneteknél.

Sajnos azonban nincsen más megoldás részükre. Az ő érdekük, hogy minél előbb dolgozni tudjanak és hogy megfelelő lakáshoz jussanak, ehhez akaija őket hozzásegíteni a menekülteket segélyező akciók munkája. Ezt tekintem én is, mint bizottságunk szociális titkárnője, elsőrendű feladatomnak.

1956. november vége. Mariska meglátogatta Jánost Mirovban. A magyar népfelkelés óta a küldött élelmiszercsomagok egyikét sem adták át neki. A meleg alsóneműt sem kapta meg. Annyira le van gyöngülve, hogy állni sem tud: az őrök hordágyon hozzák le a börtön beszélőjébe. Vacog a hidegtől.

A magyar népfelkelés híre a börtönbe is eljutott s a foglyok reménykedve fogadták. János szívét fájdalommal tölti el, hogy a szovjet tankok leverték a felkelést, de nagyon büszke a budapestiek hősiességére.

Párizs, 1957. március eleje. Mariska azt írja, hogy János egy levelét továbbították neki, melyben közli, hogy a vég nagyon közel van, élete gyertyája lassan kialuszik. Mariska azonnal látogatási engedélyt kért és február 24-én láthatta viszont. Ezúttal a hordágyat négy orvos kísérte, akik cseh politikai elítéltekként végeztek a börtönben orvosi szolgálatot. Látogatás előtt két órával injekciót adtak be Jánosnak, hogy gyengesége és asztmatikus rohamai ellenére beszélni tudjon Mariskával. Az orvosok tapintatosan visszahúzódtak, hogy János és Mariska beszélgetését ne zavarják.

„Tudod Mariskám - suttogta János -, hogy itt bent, a hosszú éjszakákon és nappalokon nem szűnnek meg a „legjobb táplálékot” előállítani. Mindennap kaptam ezt az eledelt, amennyit csak le tudtam nyelni.”

Ezzel azt akarta mondani, hogy a börtönben mindennap mondanak ti209