Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 3. szám - Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen (Utolsó fejezet - A sztálini táborok áldozatai) (visszaemlékezés)

pám agóniájában ismételgette: imádkozzál érettünk halálunk óráján, s amit édesanyánk annyiszor elmesélt nekünk.

Egyszerre mintha megfeszülne, zavart lesz, mintha valaki ijesztegetné, bántaná. Cecile és Marie unokahúgaim is ágya mellé térdelnek és teljes lelkűnkből könyörgünk a fájdalmas Szűzhöz, hogy kereszten meghalt Fia jöjjön édesanyám segítségére és vigye át biztonsággal a mennyei kikötőbe.

Több órán át virrasztunk így mellette. Hat óra felé édesanyám izgatottsága alábbhagy, megnyugszik. Nyolc óra felé hátrafordulok, hogy a lourdes-i szenteltvízzel felfrissített borogatást visszategyem a homlokára. Egyszerre hallom Cécile és Marie hangját: „Nézd gyorsan! Édesanyád tekintete olyan gyönyörű!”

Amint megfordulok, édesanyám feje gyengén felemelkedett és szeme tág- ranyílt. Tekintete úgy tűnik nagyon messziről jön. Néma és végtelen szomorúsággal teli. Mintha búcsút akarna venni tőlem. így néz egyenesen a szemembe néhány másodpercig, azután becsukja a szemét, kétszer csendesen lélegzik s azután elmerül a halálban. Arca végtelenül nyugodt és megelégedett. Mintha közölni akarná velünk, hogy valami nagyszerűen sikerült, mint aki boldogan elérte célját.

Temetése március 1-jén volt a montrésori temetőben. Ezen a napon, mintegy varázslattal eltűnt a zimankós tél. A fold még fagyott, de a levegő már tavaszias. Egy kis lepke röpköd édesanyám sírja fölött.

Az este beálltával szobánk ablakán kitekintve megpillantom az esthajnali csillagot. A „mi csillagunk”, ahogy mama és papa elnevezték. A csillag mosolyogni látszik rám, mint édesanyám szeme. Mintha a lelke mosolyogna rám odaátról. Úgy érzem, édesanyám előrement, hogy megváija Jánost a végleges otthonában, Mennyei Atyánk házában, ahonnan senki sem űzheti ki őket többé. Ahol mind egyesülünk az örökkévalóságban és eltölt bennünket Isten arcának ragyogása, mely úgy fénylik, mint a nap.

Édesanyánk halálhírét Mariska a lipótvári börtönbe viszi Jánosnak. Csendesen folynak könnyeik. Mindketten oly nagyon remélték, hogy még viszontláthatják ezen a földön.

János reménysége most gyermekei felé fordul, legalább őket szeretné még viszontlátni. Fia 26 éves és Új-Zélandban dolgozik már néhány éve. Alice 23 éves és Amerikában végzi tanulmányait mint ösztöndíjas egyetemista. Családunk szét van szórva a világ minden tájára. Lesz-e valaha is lehetőség rá, hogy összekerüljünk egy közös otthonba?

1956. május 4-én Jánost a lipótvári börtönből Mirovba viszik, ahol 1954- ben már töltött néhány hónapot. Úgy látszik rossz emlékek ködlöttek fel benne, mert Mariskának búcsúzáskor azt mondta, hogy borzad a gondolatától is, hogy oda kell mennie.

1956. július. Első nyári szabadságom édesanyám halála óta. Képtelen vagyok Montrésorba menni, ahol őt már nem találom. Magányos sétákat teszek Bretagne déli partján Quiberon fölött, a Cote Sauvage-on a Menhir de Mannemeur őrködik titokzatosan a kék ég és az azt visszatükröző tenger között. A szikla aljában, végig a part mentén finom homokpadkák húzódnak, mögöttük a fekete sziklák a tenger hullámai által vájt természetes boltozatokkal. Figyelem a dagály érkezését fehér tarajos hullámaival, a fehérhabos csík olyan mint a menyasszonyok sleppje.

207