Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 3. szám - Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen (Utolsó fejezet - A sztálini táborok áldozatai) (visszaemlékezés)

döntött ágyba. Lázas állapotban nem merek elutazni, hiszen ettől még betegebb lehetnék s még az állásomat is kockáztatnám vele. így bátortalanságom megfosztja Maminkómat, hogy egyetlen közelében lévő gyermeke vele töltse utolsó földi születésnapját.

Montrésor 1955. karácsony. Meghitt ünneplésünket rövidre kellett szabnom, mert 1956. január 2-án már visszavártak a párizsi hivatalomba. Édesanyám szobájában a kis karácsonyfa mellett búcsúzkodunk. Három kis keresztet ad homlokomra, „egyet Jánosért, egyet Mariskáért, egyet érted” mondja végtelen gyöngédséggel a hangjában. Szomorú, hogy itt kell hagynom és nem lehetek folyton mellette. Kezemben tartom arcát, Maminké szemei mosolyognak, mint két kis napocska. Az udvari ablakból integetve néz utánam.

Párizs, 1956. január. Csáky Mihály, aki Jánossal és néhány társával került ki Oroszországba, kiszabadult a büntetőtáborból és német hadifoglyokkal együtt érkezett meg Nyugatnémetországba. Párizsban találkoztam vele unokatestvérünknél Montesquiou-né Csáky Natálánál. A valamikor erős és egészséges ember már csak árnyéka önmagának. Arca lefogyott, bőre szürke és állandóan köhög. Az ő tüdeje is meg van támadva, mint Jánosé. Be kell feküdnie a kórházba.

1956. február. Franciaországot soha nem tapasztalt hidegfront érte el. Hosszú heteken keresztül -20’-ot mértünk. Édesanyám azt írta, hogy Mont- résorban befagytak a vízvezetékek.

Február 24. Péntek reggel: egy lap érkezik Montrésorból, Catherine unokatestvérem írja, hogy édesanyám bronchitisszel ágynak dőlt. Azonnal indulnék haza. De nem hagyhatom el Párizst: holnap estig be kell fejeznem egy munkát, melytől 14 menekült családunk amerikai emigrációs vízumának kiadása függ. Már úgyis késedelemben vagyok, néhány váratlanul közbejött elfoglaltság miatt s mint a társaság szociális titkárnője, csak én ismerem az ügyeket. Nem hagyhatom cserben ezeket a családokat, meg kell, hogy kapják a vízumot a kitűzött határidőig, jövőjük függ tőle. Éjt nappallá téve dolgozom, február 25-én este készen vagyok az anyaggal, másnap reggel tiszta lelkiismerettel utazhatom édesanyámhoz. Telefonértesítést is kapok Montrésorból, hogy édesanyám jobban van és vasárnap már fel is szabad kelnie.

Február 26-án, vasárnap reggel egy újabb telefon: édesanyámat ájultan találták reggel a fürdőszoba padlóján. Az orvos agyvérzést állapított meg. A főtisztelendő urat hívták, hogy feladja a betegek szentségét.

Az első vonattal sietek Montrésorba s délben már Ott is vagyok. A ház a központi fűtés ellenére is jéghideg. A redőnyöket nappal sem húzzák fel, hogy valamelyest védje a szobákat a széltől. Édesanyám mozdulatlanul fekszik, beszélni nem tud, de rémesen feldagadt arcán egy mosoly fut át, annak jeléül, hogy felismert. Azután álomba szenderül. Simogatom a jobb kezét, amelyik nem bénult le s néha úgy érzem, hogy simogatásomra egy kis kézszorítással felel.

Catherine unokatestvérem és férjezett gyermekei szeretettel gondoskodnak rólunk. Hétfőn a déli órákban egyedül maradok édesanyámmal. Ott térdelek az ágya mellett, nyugodtan fekszik és békés csend vesz körül bennünket. Figyelem őt, mintha mondani szeretne valamit. Háromszor is ismétel egy szót, de sehogysem tudom megérteni. Hirtelen felötlik bennem, hiszen ez: halálunk... halálunk... halálunk. Az üdvözlégy szavai ezek, ahogy édesa206