Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen (Utolsó fejezet - A sztálini táborok áldozatai) (visszaemlékezés)
mondja: „Hát persze, hogy elragadó! Hiszen az én lányom!” Élcelődése ellenére Mariska nagyon szomorúan tapasztalja János fizikai romlását, mint aki már a sír szélén jár. Párizs, 1955. április. Ragyogó tavaszi vasárnap. Újra és újra átolvasom Mariska este kézhez kapott levelét. Azt íija, hogy május 9-én Csehszlovákiában teljes amnesztiát fognak kihirdetni és így János is kiszabadul. Mariska ezt még nem meri elhinni s kér, hogy óvatosságból még senkinek se mondjam el, de azért reménykedjünk. A nagymise után ezzel a reménnyel eltelve reggelizem az Avenue Bosquet sarkán lévő kávéház teraszán. Napsütésben csodálom a vadgesztenyefa vörös virágait. Azután kiülök egy karosszékbe a Champ du Mars parkjában. Hosszú órákat töltök a napon álmodozva. Messziről az Eiffel-torony kontúrjai látszanak a tavaszi kék éggel a háttérben. Talán most valóra válik vágyálmom és János kiszabadul. 1955. május 9. Tíz évvel a háború befejezése után Csehszlovákiában kihirdetik az általános amnesztiát. János a bory-i börtönben van Pilzenben. Az elítéltek mind elhagyhatják a börtönt. Már 8-án este vacsora után kiadják a parancsot, hogy a rabok cellájukat elhagyva a munkaszobában gyülekezzenek, ahol az éjszakát fogják tölteni másnapi szabadlábra helyezésükig. A többiekkel együtt János is ott van. S az öröm, hogy rabsága megszűnik megszázszorozza erejét, mintha doppingszert szedett volna. Reggel a börtön udvarán sorba állítják őket. Jánost két szomszédja támogatja. A kapu kinyílik. A sor megindul a kapu felé s az elsők már át is lépték a küszöböt, kint vannak a szabadságban. Egyszerre az őrök éles füttyjele megállítja a menetet. Két fogolynak ki kell lépnie a sorból: Jánosnak és egy másiknak. A börtön parancsnoka bejelenti: rájuk az általános amnesztia nem vonatkozik, így rendelkeztek néhány perccel ezelőtt telefonon Prágából. A többiek elhagyják a börtönt. Jánost és a másikat visszavezetik a cellájukba s rájuk zárják az ajtót. így írta le János életének ezt a tragikus mozzanatát Mariska, néhány héttel később kézhez kapott levelében. 1955 júniusában megpróbáltam a Quai d,Orsay-i ismerőseim révén kérésem közvetítését Prágába, hogy Jánost a börtönből közkórházba szállítsák. De válaszra sem méltattak. 1955 júliusában nyári szabadságom első két hetét úgy mint tavaly is, édesanyámmal Aldobrandini Giulia barátnőmnél töltjük, Montrésor közelében lévő gyönyörű házukban, szabadságom második felét pedig Montrésorban. Édesanyámmal még mindig szövögetjük álmunkat, hogy egyszer lesz még egy meghitt kis otthonunk, ahol Jánossal és Mariskával együtt örülhetünk egymásnak. Kint ülünk a kastély kertjében vagy a bástya közelében. Szép estéken a csillagokban gyönyörködünk. Az egyiket édesanyám legkisebb unokájáról „Kruliknak” hívja, mert kivándorlása előtt 1948-ban pici kezével ő mutatott rá az égen. Elmerengve mondja: ....akkor Újlakon megígértem Mar iskának, hogy tekintetünk ezen a csillagon találkozni fog.” És kezével a kereszt jelét küldte a csillag felé Mariska és János nevét suttogva. 1955. november 19. Magyarországi Szent Erzsébet ünnepe. Édesanyám 80-ik születésnapja. Egyetlen gyermeke sincs mellette. János és Mariska a vasfüggöny mögött vannak: engem meg Párizsban már egy hete influenza 205
