Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 1. szám - Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen I. (visszaemlékezés)

Franciaországba, ellenben rövid határidővel kiutasítanak engem Magyarországra.

Ellenkezésemre, hogy engem várnak Franciaországban egy tolmácsi állás betöltésére, így válaszoltak:

„Ez bennünket nem érdekel. Mi nem adunk magának útlevelet Francia- országba, ellenben azt akarjuk, hogy elhagyja Csehszlovákiát és ezért kiutasítjuk Magyarországra.”

Közbevetésemre, hogy a vasúti forgalom Magyarország felé még nincs helyreállítva, azt a választ kaptam, hogy akkor gondoskodni fognak arról, hogy gyalogosan lépjem át a határt.

A gyalogos határátlépés gondolatától megborzongtam s félve mondtam:

„De én félek gyalogosan átmenni a határon.”

„Ne teketóriázzunk - szólt a szigorú válasz - még ma el kell mennie, mert ha nem megy, akkor nagyon rosszul fog járni, nagyon rosszul.”

Hogy ez nemcsak fenyegetés, azt a múlt tapasztalatai bőven megtanították. így hát bele kellett nyugodnom, hogy még aznap átmegyek Magyar- országra.

A rendőrtiszt azonnal hozzákezdett, hogy kiállítsa a kiutasítási végzést. De furcsa módon a kiutasítási nyomtatvány kezelője eltűnt. Kollégái nem tudták, hogy hova ment s a fiókkulcsot sem találták, ahol a nyomtatványt tartották. Két órán át keresték a kulcsot. A főnök közben dühösen elment ebédelni, meghagyva a beosztottjainak, hogy kerítsék elő a nyomtatványokat, hogy még aznap kiutasíthasson. Ahogy kitette a lábát a szobából, a két beosztott hamiskásan hunyorított kísérőm felé s ezt mondták:

„Tekintve, hogy a nyomtatványokat nem találjuk, a kiutasítási végzést postán fogja megkapni a kisasszony. Tehát ma semmiképpen sem távozhatik.”

Világos volt, hogy a két rendőr szabotálni akarta a kiutasításomat. Kísérőm szívélyes hangon megköszönte társainak a segítséget, mint kiderült ők is partizánok voltak s most az új diktatúrának ezzel a gesztussal álltak ellen.

Vidáman tértünk vissza a klinikára és elmeséltük Emil barátomnak a történteket.

„A belügyben befolyásos barátaim vannak - mondta meg fogom próbálni őket rávenni arra, hogy legalább még egy hónapot itt maradhasson Pozsonyban. Azalatt bizonyára megkapja a francia vízumot. Persze ezt a belügyminisztériumban nem fogom elmondani, a haladékot azzal az indokkal fogom kérni, hogy indulása előtt rendezhesse ügyeit édesanyjával és nővérével.”

Emil, bár még nagyon gyengén állt a lábán a betegsége után, azonnal bement a minisztériumba. Két óra múlva gondterhelten jött vissza.

„Csak május 10-ig tudtam eltolni a kiutasítás időpontját s ha akkor nem megy el, le fogják tartóztatni. Ez volt az utolsó szavuk.”

Az volt a benyomásunk, hogy sem a belügyben, sem az NB-n nem tudták, hogy Nansen-útlevelem van a Vöröskereszttől. Elhatároztam tehát, hogy mindent el fogok követni, hogy elkerüljem a kiutasítást Magyarországra.

Tervem megvalósításához egy fiatal barátnőm ajánlotta fel segítségét, aki eddig a titkos összekötőkapocs szerepét töltötte be magyarországi ismerőseimmel. Úgy gondoltuk, hogy legjobb lesz, ha május 10-ig ténylegesen

12