Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából - VI. Új utakon (tanulmány)
Schrammel Imre, Benkő Éva és mások a kerámia eszközeivel hoztak újat a plasztikába. Az ő domborműveik esetében már nem valamiféle pótlék-ról, imitációról van szó, amivel korábban találkozhattunk. Schrammel monumentális méretű reliefje például a váci Művelődési Központ épületében (1976) egyike a korszak legjelentősebb plasztikai alkotásainak. Szinte külön fejezetet érdemelne a textil szerepe ekkori szobrászatunkban. A hetvenes években a műfaj legjobbjai - Attalai Gábor, Hübner Aranka, Solti Gizella, Szabó Marianna, Szenes Zsuzsa, Szilvitzky Margit, majd a fiatalabbak: Gecser Lujza, Gulyás Kati, Kelecsényi Csilla, Lovas Ilona és mások - fordultak a síktól a tér felé, s kerültek mind közelebb ahhoz a problematikához, amit korábban a szobrászat vallott magáénak (vagy az se, mert az igazság az, hogy a „textilesek” bizonyos értelemben egészen új területet hódítottak meg a szobrászat számára). Ugyanekkor váltak - mint más műfajok esetében is - mind közvetlenebbé a kortárs európai és amerikai művészet felöl érkező hatások. Viszonylag gyorsan nyert polgárjogot a pop-art, amely - mint láttuk - a köztéri szobrászatban is sikerrel hódított. Rövidesen föltűntek a kiállítótermekben (először persze csak a periférián és nem csekély meghökkenéstől kísérve) az első konceptuális munkák, híre ment az első happeningeknek, aztán jelentkezett a kinetikus művészet, s csaknem egyszerre az új konstruktivisták. Új technikák és új anyagok jelentek meg. A szobrászi tér kitágult és helyet kapott benne az élő ember is. Aszobrászat magáévá tette ugyanakkor a tárgyak világát, maga is fölhasználva valóságos tárgyakat, kacatokat, talált tárgyakat, sőt maga is előállítva ál-tárgyakat. A megújulás annyira gyökeres volt, hogy előle szobrászatunk talán legkonzervatívabbnak nevezhető népi rétege sem tudott kitérni. A klasszicizáló életképek, s a szűrök-kucsmák naturális világát egy fiatalabb generáció gyakorlatában mindinkább a jelképeké váltotta föl. AZ ALKOTÓTELEPEK SZEREPE A változások sorában, ha nem is az első, de mégis az egyik legmeghatározóbb tény az alkotótelep - vagy ahogy sokszor szívesen nevezték: a szimpózion — mozgalom elindulása volt. 1967-ben öt szobrászt - Laborcz Ferencet, Schaár Erzsébetet, Szebényi Imrét, Varga Imrét és Vilt Tibort - hívott meg a székesfehérvári Könnyűfémmű, hogy egy hónapot a gyárban töltve az ott adott anyag és technika fölhasználásával, s persze a munkások és a műszaki gárda segítségével, hozzanak létre műveket. Még ugyanabban az évben kezdődött meg a munka a siklósi, majd néhány éven belül egy egész sor másik telepen is. A gyári, a különleges technikai feltételek és adottságok Székesfehérvárott és Dunaújvárosban, vagy a speciális anyagok használata, a nem mindennapi környezet és ezzel együtt a közösen végzett munka örömei Siklóson, Nagyatádon és másutt valódi vonzóerővel bírtak sokszor már igen neves művészekre is, gyakran inspirálva ilyeneket is új technikai és kompozíciós megoldásokra, új, korábban talán számukra is szokatlan kifejezési módok keresésére, megízlelésére. Sokan voltak olyanok is, akik számára ezekben az években a művészi kibontakozás lehetőségét kifejezetten az alkotótelepek teremtették meg. A már nem fiatal Berczeller Rezsőt korábban inkább csak egy szűk szakmai kör ismerte sajátosan egyéni megoldású kisplasztikáiról, s egy-egy finom eleganciájú s egyszersmind játékos megoldású épületdekorációjáról. Ilyen volt például a székesfehérvári színház eleven hatású gipsz álmennyezete a hatvanas évek elején. A viszonylag későn érő, autodidakta művész pályájának indulásától, az ötvenes évek elejétől kezdve elsősorban a harcoló, a mozgó, felvonuló: a tevékeny tömeg szobrászi megformálásával foglalkozott. A téma ugyancsak időszerű volt azokban az években, Berczeller monumentális igényű vázlatai mégis kicsiny műterme polcain porosodtak, mert nem 175
