Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 1. szám - Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen I. (visszaemlékezés)

- Az 1945. szeptember 19-i 71. sz. elnöki dekrétum felhatalmazta a köz- igazgatást, hogy közmunkára kötelezheti a magyar személyeket, akiknek megvonták az állampolgárságukat.

Ennek a rendeletnek következtében éjjeli razziákon szedték össze a magyarokat és vitték őket Csehországba közmunkára, ugyanúgy, ahogy az a Hitler által megszállott területeken a náci időkben történt.- Az 1948. október 25-i 108. sz. elnöki dekrétum felhatalmazta a köz- igazgatási szerveket, hogy kártalanítás nélkül tulajdonba vehet minden magyar ingatlant és ingóságot. S ez nemcsak a földre, üzlethelyiségekre, műhelyekre, házakra és lakásokra vonatkozott, hanem bútorra, öltözékre és még élelmiszerre is. Ez a rendelet késztette a nincstelen magyarokat arra, hogy a bizonytalan emigrációt vállalják.

Ezek a rendeletek villámcsapásként értek bennünket és a kérdések sorát vetették fel. Hogyan adhatta aláírását Benes elnök, a nagy humanista Thomas G. Masaryk tanítványa, ilyen embertelen dekrétumok szentesítésére? Hogy lehet az, hogy egy általánosan tisztelt, világszerte nagy demokratának tartott ember, ilyen kegyetlenül bánjék az ártatlan polgári lakossággal?

Ezekre a kérdésekre csak egy választ találtam:

Benes elnök lelke még nem gyógyult ki az 1938-as müncheni sokkból, és ennek a traumának a hatása alatt cselekedett.

1945 őszén magyar gyermekek tízezrei iskola nélkül maradtak. A magyar tanárok és tanítók munkanélküliek lettek. Megindult a tömeges menekülés a koldusbotra jutott Magyarországra.

1945. szeptember 12-én a magyar külügyminiszter felkérte a nagyhatalmak budapesti képviselőit, hogy küldjenek nemzetközi vizsgálóbizottságot, hogy helyben felmérjék Csehszlovákiában a magyar kisebbség helyzetét. 1945. november 20-án a magyar kormány sürgeti ezt a kérelmet. A szövetséges nagyhatalmak kormányai azonban hallgatnak.

1945. december 8-án Sumbal professzor jó hírrel jön a szobámba. „Meghívást kapott Franciaországból, hogy mint fordító és tolmács a Secours Ca- tholique párizsi irodájába menjen dolgozni. Ezt Riquet atya írja nekem.”

Boldog örömmel olvastam az atya levelét. Váltottunk levelet a háború alatt is, de 1943 óta nem kaptam tőle hírt. Most azt úja, hogy a Gestapo koncentrációs táborba vitte Németországba, de most már újra Franciaországban van. Levele végén ígéri, hogy a Quai d,Orsay-i barátai révén megszerzi nekem a francia vízumot.

„És én - mondta a professzor - megkérem a csehszlovák hatóságokat, hogy adjanak magának útlevelet.”

„De hiszen, én nem vagyok csehszlovák állampolgár, hogyan adhatnának nekem útlevelet?” — ellenkeztem.

„De miért nem? - mondta Sumbal - ha magát úgyis el akarják űzni mint magyart Csehszlovákiából, miért ne engednék ki Franciaországba vagy akármilyen más országba?”

Sumbal távozása után feltört lelkemből a hála Isten iránt és úgy éreztem, hogy ez életem legszebb karácsonyi ajándéka. Újra fogok dolgozni és hasznosíthatom magam embertársaim javára. Mert itt erre már semmi alkalmam nem volt. Még csak jogom sem volt a kenyerem megkeresésére, sőt mi több, mint János nővére csak bajt hozhatok akárkinek, aki engem befogad. Jelen9