Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 2. szám - Vékony Gábor: Anonymus kora és korhűsége II. (tanulmány)

(MStrig. II. nr. 155, p. 176; nr. 162, p. 184); a. 1285 (MStrig. II. nr. 180, p. 200); „nullo contradictore” a. 1265 (MStrig. I. nr. 691, p. 530), a. 1283 (MStrig. II. nr. 147, p. 168), a. 1285 (MStrig II. nr. 174, p. 192); a. 1284; „nullis contradictoribus” (MStrig. II. nr. 166, p. 187). E kifejezés megléte Anonymusnál tehát nem korhatározó, ill. legfeljebb abban lehet korhatározó, hogy Szilágyi adatai szerint először 1199-ben fordul elő (Száz. 1937. 45-6)! Azaz, itt megint egy XIII. századi formulával állunk szemben, legalábbis az általános használatot illetően. Csóka J. L. ez ellen felhozott adatai eltérő megfogalmazásuk miatt aligha cáfolhatják ezt az állítást (Csóka J. L.: i. m. 437-8).

Az oklevelek záradékába tartozna az Anonymusnál található vérszerződés-szöveg egyik pontja: „Quintus status iuramenti sic fűit: ut siquis de posteris ducis Almi et aliarum personarum principialium iuramenti statuta ipsorum infringere voluerit, anathemati subiaceat in perpetuum.” (SRH I. 41.: Hogyha valaki Almos vezér és a többi fejedelmi személyek utódai közül az esküvel kötött megállapodásokat meg akarná szegni, örök átok sújtsa, Pais D. - esküjök állapotját meg akarná szegni, átok alá legyen vetve mindörökké, Szabó K. - ez a pontosabb!). Szilágyi hosszan bizonygatja, hogy ez a formula III. Béla uralkodása közepén eltűnik (Száz. 1937. 46 kk.). Igaza van. Itt valóban nem tudunk XIII. századi példát hozni e formulához. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Horváth J. ezt a formulát az Aranybulla 1231-es kiadásával hozta kapcsolatba (Horváth J.: Acta AntHung. 19. 1971. 368): „Spontanee consentientes, ut, sive nos, sive filii nostri et successores nostri hanc a nobis concessam libertatém confringere voluerint, Archiepiscopus Strigoniensis praemissa legitima admonitione nos vinculo Excommunicationis, et eos innonandi habet potestatem.” (Marczali H.: A magyar történet i. m. 142: Saját akaratunkból hozzájárulván, hogy akár mi, akár a mi fiaink és a mi utódaink ezt az általunk engedélyezett szabadságot meg akarnák sérteni - confringere voluerit - az esztergomi érseknek jogában álljon, hogy szabályszerű előzetes megintés után, minket és őket a kiközösítés kötelékével fenyítsen meg, Szilágyi L. fordítása! 1964.) Persze nem csak itt találjuk ezt meg, hanem IV. Béla és fiai, István és Béla 1267-es törvényében. „Sí quis autem nostrum imposterum presentis statuti et libertatis a sanctos Rege St. constitute, transgressor extiterit, quod absit, ipsum dominus Archiepiscopus Strigoniensis per censuram eccliasticacam compellat ad premissa inviolabiter observanda, prout id nos ipsi assumpsimus pari voto.” (Marczali H.: A magyar történet i. m. 169) Ha pedig közülünk valaki a jövőben ezen határozatot és a Szt. I. királytól megállapított szabadságot áthágná, ami távol legyen (quod absit - mintha Ákos mestert hallanánk), öt az esztergomi érsek úr egyházi fenyítésekkel kényszerítse az előbbi mondottak sértetlenül való megtartására, amit mi magunk is elfogadtunk egyező akarattal. (Ez is Szilágyi L. fordítása!) Szilágyi összeállítása ebben az esetben is egyértelmű helyzetet teremt. Anonymus szövegének részletei valóban előfordulnak a XII. században. Szerinte az egyezés maximuma (mármint az oklevelekkel) 1171-1178. (Száz. 1937. 50). Ennél tovább mehetünk. Mint már korábban láttuk, Anonymusunk szeretettel olvassa a korábbi történetírást, hogy ebben az esetben az Ákos mester által összeállított szöveget, vagy a korábbit, azt szeretném nyitva hagyni. Mindenesetre a krónikában I. András és Henrik császár békekötésének okmányát olvashatjuk, s ebben a következő részletet: „Séd etiam si quis de successoribus suis ad debellandam Hungáriám arma moveret, indignationem omnipotentis Dei incurreret et perpetuo eius anathemathi subiaceret” (SRH I. 349 - ha valaki utódai közül fegyvert fog Magyarország ellen, szálljon arra a mindenható isten haragja és átkozott legyen mindörökre, Geréb L. ford.). Nem kétséges, hogy ez az a szöveg, amely Anonymusénak pontos párja. Szilágyi összeállításában ennél kevesebb számú párhuzam van (Száz. 1937. 47-51), a későbbiekben pedig az anathema szót egyáltalán nem találjuk meg. Horváth J. szerint a krónika e helye a legkorábbi szerkesztésre menne vissza (Horváth J.: Árpád-kori latin nyelvű irodalmunknak i. m. 309, 11. j.), s ezt elfogadja a szerkesztésekben más szempontokkal élő Gerics is (Gerics J.: Legkorábbi gestaszerkesztéseink keletkezésrendjének problémái. Bp. 1961. 78-9).

137