Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 1. szám - Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen I. (visszaemlékezés)
Bizonyára abban reménykedtek, hogy Magyarország tehet értük valamit a szovjet hadsereg-parancsnokságnál. Valamit tenni értük! Ezt szerették volna János pozsonyi barátai is az első naptól kezdve. Meg akarták kérni a prágai nyugati követségeket, hogy interveniáljanak a szovjet kormánynál és bizonyítsák, hogy ezek a deportáltak egytől egyig Hitler-ellenesek voltak. Zsidó barátaink készültek fel erre az interveniálásra. Közben egy új titkos üzenet érkezett hozzánk a budapesti külügyminisztériumból. Ez cáfolta azt a hírt, hogy Moszkvába vitték volna a csoportot, ellenben a szovjetek Erdélybe irányították őket, Hidvégre, a Nemes grófok kastélyába. Ott tűrhető a sorsuk, úgyannyira, hogy kérik, ne jáijanak közbe kiszabadításukért, ne is íijanak nekik, nehogy ellenséges elemek figyelmét rájuk irányítsák. így hát abbahagytunk minden közbenjárási kísérletet. Feltételeztük, hogy a külügyminisztérium híven értesített bennünket, természetesen nem volt módunkban, hogy ellenőrizzük a hír valódiságát. Időközben úgy tűnt, hogy a szovjet parancsnokság abbahagyta Pozsonyban a razziákat és az elhurcolást, és optimista természetű magyaljaink már reménykedni kezdtek az NKVD humánusabb magatartásában. A klinikán azonban az ellenkezőjét kellett tapasztalnom. 1945 nyarán letartóztattak a klinikán egy beteget, aki súlyos veseműtéten esett át és az első lépéseket tette a hosszú fekvés után. Martin Micura volt cseh miniszterelnökről volt szó. Sumbal professzor hiába magyarázta az NKVD embereinek, hogy a beteg nincs abban az állapotban, hogy elhagyhassa a klinikát, mitsem törődve ezzel, magukkal vitték, azzal az ígérettel, hogy este visszahozzák, mert csak néhány kis kérdésükre kell felelnie. Egész este vártuk vissza a szegény embert, orvosok, ápolónők és betegek lesték visszajöttél De sem este, sem másnap nem jött és soha többé senki sem hallott róla. Ez az eset nagyon felkavart és rettegés fogott el, hiszen mint János testvérével, velem is megtehetik, hogy egy szép napon elvisznek tudj’ Isten hova. 1945. augusztus. Ferenc sógorom jött meglátogatni. Közölte velem, hogy Újlakon véglegesen elkobozták mindenünket. Nem csak a földet, a két majort és az erdőt, ami még az 1925-ös földbirtokreform után megmaradt, hanem a szőlőt, a gyümölcsöst, a konyhakertet és a kastélyt is. Semmink sem maradt, még egy tehenünk sem. Ezentúl még a tejet is vásárolnunk kell. Azt is mesélte, hogy még a bútorainkat is, amelyeket a lakosság mentett meg részünkre, el akarták vinni. Hogy mégis meghagyták, az annak köszönhető, hogy Mariska és családja arra hivatkozhattak, hogy ők lengyel állampolgárok. Édesanyámat is lengyel származása mentette meg attól, hogy kitelepítsék. Viszont a nyitrai bankban elhelyezett pénzünket, mint magyar tulajdont elkobozták. Ékszereinket annak idején János egy budapesti bank széfjébe helyezte, azt állítólag orosz katonák törték fel a harcok alatt s így az is odaveszett. Családunk tehát itt állt minden nélkül. 6
