Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 12. szám - Tandori Dezső: Visszaűzetés a szívbe (Markó Béla: Kiűzetés a számítógépből; Vasadi Péter: A szív szüntelen mormolása) (kritika)

TANDORI DEZSŐ

Visszaűzetés a szívbe

(MARKÓ BÉLA: KIŰZETÉS A SZÁMÍTÓGÉPBŐL; KRITERION 1991. 88 p. - VASADI PÉTER: A SZÍV SZÜNTELEN MORMOLÁSA;

SZENT ISTVÁN TÁRSULAT 1991. 248 p.)

Markó Béla kötete, nézzük formáját, kettőt egyesít: a címlap ötlet-avantgárd mélységét az anyagmegmunkálás metrumos klasszikumával, maximális artista-tudásjegyével; nézzük tartalmát: a végsők felé közelítő igényű formakezelés a címlap kemény, lényegre törő neológelemeit szövegszerűségben jeleníti meg. Sokadszor mondom, a mostani hihetetlenül erős magyarországi költőmezőnyben, mely a 45 utáni, Pilinszky, Rába, Nemes Nagy - közben Kálnoky, Vas, Füst, Jékely, Kormos és még néhányak - nevével jellemezhető összerőt is felülmúlja, szerintem Markó Béla ebben a „mezőnyben”, hogy valamit végre idézőjel-külsólátás közegébe toljunk, álpályáról ki, Markó Béla a mai több-mint-kitűnő költősokaságban jó élsokaság egyik tagja. Álpályának nevezem a bírálat hagyományos formáját, a kritikát; gondolom, élő-hangsúlyokkal, több napos beszélgetéssel, mint a rossz sakkozók tiszta lelkűkből mondják a kávéházi asztalnál, klasszikusan-lazán eló-előhozva - például a — Markó Béla témáját, több mondódna el, jóllehet kevesebbet látszanék elmondani. De a klasszikus-laza összki- fejezés is professzionalista körfényt kap, érdekes, hogy valami mégis megvalósult az igényemből, a teljességgel főhivatású-tehetségű költő ezt a két elemet tárja elénk a kötettel. Kelletlenül elvégezhető föladat lenne témáinak ismertetése. Hogy klasszikus időmértékes versek mellett két szonettkoszorút is olvashatunk itt, s hogy a „szabadversek” ugyancsak annyi terhet vesznek magukra, mint egy előző évi teljesítményei alapján a hendikepelők által sok kilóval megrakott ló, legyen ebből - tőlem - elég. Végre egy zárójel: amiképpen a lovak ügető-, galopp- vagy akadályversenyeit sem a lovak szépsége, a hajtők és zsokék „intelligenciája”, de még tudása, tehetsége miatt sem szeretem, nem ezek miatt, hanem az egymás elleni küzdelem okán, meg hogy egy-egy napomat adom rá, már előző estétől kezdvén, újságokat tanulmányozva, Times-méretűeket jobb helyeken, mert kocsmája, embersokadalma, íze-szaga, régi- időt-visszahozó állapothangulata van egy-egy futamsorozatnak', tehát mert személyes összecsapásom az egész, a részé a résszel... így olvasom például Markó Béla verseit is, „kimegyek” hozzájuk, a pályára, ahogy Goethe mondta valahogy: „Kedved költőt értve látna, / menj el a költő honába”, hol is a kedv szó toldalék, de Markó Béla címlapja - ld. jellemzés fentebb - nagy kedvet csinál, és a klasszikus formák ezek után döbbenetét keltenek. BEISMEREM... BEISMEREM... ez litániázódik ti. a címlapon. S mely tételek olvashatóak? „A versek szorongatott helyzetben születtek, amikor ütni, üvölteni kellett volna”; „hazudni kellett, hogy igazat mondjak”; nos, tessék, ilyesmi már nem /utam”, nem „fogadás”, nem állatszépség és embertudás, az ilyesmi már nem klasszikus forma, hanem ez már az a bizonyos nap, mely vérrel, síárral, porral, verítékkel, nyállal, hányadékkal netán, kutyaharapással, ökölcsapással, csalódással, higgadással, nem utolsósorban pedig azzal - is - telik, azaz telhet, hogy a mindenkori másnap nem reményt jelent, de evidenciát, amikor a midenkori aznap nem bírható másként, csak ha elemien tudjuk, a másnap fog jönni, és addig? Ki kell bírni. Ahogy egyszerű, de teli-teljes-találatú falragaszkodásokon - falragaszkodás? a falragasz ilyen kapaszkodó erejű volt - olvashattam: „Bíijátok ki szombatig, akkor 21 hákor a...” Hely neve; hogy majd ott. Lesz. Az. Ami. Aztán az megint versenynap. Vérrel, sárral - te lélek, ahogy Kosztolányi mondja -, vagy ahogy Ottlik szövege

1145