Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen II. (visszaemlékezés)
hogy a két francia csata romboló nyomai seholsem látszottak. S most az ő falai között tartják a szövetségesek a békekonferenciát, melyen jelen lesz Olaszország, Magyarország, Románia, Finnország és Bulgária. S ez a konferencia lesz hivatva megkötni a békét Magyarország és Csehszlovákia között is, Francia- ország fogja őket segíteni problémáik megoldásában, az a Franciaország, melynek lelke és szíve véleményem szerint arra van teremtve, hogy egy jobb világ eljövetelét szolgálja. Nagynéném, Anna Branicka grófnő fogadott be párizsi lakásába, ő maga a touraini Montrésorban élt. Az ismerős házmesternő sírva borult a nyakamba. „Oh, kisasszony, hát maga is eljött! Milyen szerencsétlenség, a grófnő gyerekeinek es unokáinak is el kellett hagyniuk hazájukat, mindenüket elkobozták. Ok mind Montrésorban vannak. Rose kontesz lakik most itt, rögtön telefonálok neki.” Közben hamar elszaladtam a postára, hogy édesanyámnak és Sumbal professzornak megtáviratozzam szerencsés kiérkezésemet. Visszatérve a kapuban várt rám unokatestvérem, J. Tarnowski. Bátyját a Szovjetunióba deportálták. Evek óta nincs hírük róla. Unokatestvérem első kérdése volt, hogy van-e pénzem. Büszkén rávágtam, hogy még van 600 frankom, és különben is holnaptól kezdve már állásba megyek. A végén mégis elfogadtam kölcsönbe az általa felajánlott 5000 frankot. Vele együtt mentünk fól aztán a lakásba, ahol Rose Tyszkiewicz nagynéném szeretettel fogadott, de előre megmondta, hogy csak októberig maradhatok a lakásában, mert addig lesz Montrésorban s utána újra visszajön Párizsba. Unokatestvéremmel aztán késő délutánig együtt voltunk. Róttuk Párizs ismerős utcáit és nem győztük, egymás szavába vágva, elmondani az 1939. decemberi utolsó találkozásunk óta történteket. Neki sikerült családjával együtt idemenekülnie a megszállott Lengyelországból és itt csatlakozott az ellenállókhoz. A németek koncentrációs táborba vitték, ahonnan kiszabadulva most itt kezdi kenyérkereső életét. Addig is, míg lakáshoz jutnak, felesége és gyermekei Montrésor mellett laknak. Még mielőtt szálláshelyemre mentem volna, megkerestem a Larus éttermet, ahol Jánossal első francia utunk alkalmával, én 23, ő 21 évesen, együtt ebédeltünk. Akkor Párizs bűvkörében éltünk. Fél szemmel bekukkantottam az étterem ajtaján. Az asztal ott volt még, ahol 23 évvel ezelőtt ültünk. Vajon most hol van János? Sírás fojtogatta a torkomat és visszahúzódtam az ajtóból. Elindultam Rose nagynéném lakása felé s az volt az érzésem, mintha egy zarándokútról tértem volna vissza, ifjúságunk régi szép vidékeiről a mába. Másnap a múltam egy másik Párizsát kerestem fel, az 1937-es Jociste és Pax Romana kongresszusok helyét, és Michel Roquet atyához igyekeztem. Utoljára 1938-ban találkoztam vele Bledben. Azóta ő is megjárta a Gestapo poklát, s mint hallottam, vigasztaló angyala volt fogoly társainak Mauthau- senban. Nekem ő még többet jelentett, hiszen mentőangyalom volt azzal, hogy megküldte a vízumot Prágába. Neki köszönhetem szabadságomat és az életemet is. Már várt rám a rendház fogadószobájában. A bennem felgyülemlett 103
