Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Géczi János: Fegyverengedély (kisprózák)
66. LAKÓK Azt mondják, erre sok a szobor és az üdülővendég. Korábban nyitnak a jázminok és a püspöki jószágkormányzóság parkjából megmaradt csokorfák. A városlakók a fal mellé húzódva mennek dolguk után, s ha néha sétálnak, a lábukat nézik s azt, hogy hová lépnek. Senki sem akar elcsúszni a berkenye lehullott termésén. Ügyelnek arra, hogy mindenkinek legyen valami enyhe szenvedélye, van aki kutyafogakat gyújt, van aki szőlőfajtákat. A várat mindenki meglátogatja évente legalább egyszer, elidőz a volt halpiacon, miközben futó pillantást vet a sörözővé, kollégiummá, irodákká változott hajdani kúriák kovácsoltvas ablakrácsaira. Ahová, minden évszázadban kétszer felakasztottak holmi zsoldoskatonát, várparancsonokot, tolvajt, forradalmárt és ellenforradalmárt, vagy akárkit, ha éppen az ünnepekre érkezett a városba. Akiket aztán bronzbaöntöttek, kődarabból megformáztak. 67. ELEMEK Amit itt leginkább szeretek: az a téglamúzeum. Mert egyébként téglákat ritkán látni: vagy az építkezéseken, vagy a telepeken. De akkor még érezhető a gyárszaguk, nincsenek háziasítva. A pincében, ahol egymás mellett fekszenek a bélyeges testek, és sosincs látogatójuk, mindig érzem a régi polgárok jelenlétét. Akik sohase gondolhatták, hogy éppen a lakóházukból marad valami az utódokra. Egy elem a folyamatosságban. A város egyetlen épen maradt középkori kaptatóját magiszterjeles szürke téglák borítják: mire rajtuk tápodnak a turisták, már fáradtak, izzadtak. Látom, mindegyik leszegett fejjel igyekszik a kálváriára, de egyik sem figyel arra, mire lép. Ezért is akartam, hogy hajdani kötetem borítójára ezen járótéglák fényképe kerüljön. 68. MADÁRCSERESZNYE Egy kötetnyi veréb telepedett az udvar ostoba madárcseresznyéjére. A fa tavaly került a virággrupp közepére, azóta mindhárom család izgatottan várja, hogy mikor csavarja ki végre valamelyik tébolyult éjszakai látogató a földből. Minden haragunk erre a kusza koronás fára zúdul, mintha bármit is tehetne arról, hogy hozzánk került. Nem illik a házhoz, s nem hozzánk. Valami mediterrán csemetét képzeltünk el, vagy valami merészen urbánust. De hogy pont egy ilyen füstöt-savat-madarakat tűrő telepszik közénk, azt máig sem akarjuk elhinni. A verebek, szokásuk ellenére, nekiesnek a rügyeknek: néhány pillanat alatt kopasz a fácska, csak a klinkertéglákon holmi enyves rügyburok, hala- ványzöld levélkezdemény-maradék. Na és egy-két kihullott toll. Péksüteményt szállító gépkocsi tolat a fának, s a madarak zajongva elrepülnek. Egyetlen veréb biceg kifordult lábbal a kínai birs fellobbant bokrához, menekültében is mohó; csőrében a levert rügymaradékok java. A kutya utána ered, megfogja, de mihelyt megszagolja, elengedi. Inkább szaglássza a csőrből 1084
