Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 12. szám - Ágh István: A gyilkos ideje (regényrészlet)

fiatalember egyvonalban az induló vonattal. - Hová? Én is arra. Csak nem a forradalomból? - Megsebesültem. - Akkor maga hős. - Fölsegítette az ülésdeszkára. A sorompó ágyúcsővé emelkedett, mint az a tankágyú, csak most nem feléje fordul, égnek áll, s bóklászva ott marad. A műútra alig lehetett ráfordulni, annyi fakarusz, ponyvás teherautó tartott nyugatnak, félig látszottak a fejek, kis ablakok és félig nyíló ponyvák mögül búcsúztak, s mert szemben semmi forgalom, állandóan előzni próbáltak a sofőrök, előbbre, még előbbre sorolódni, káromkodtak a lovaskocsira. - Menjen a dűlőúton!- Nem törődött velük a törkölyszagú kocsis, sőt, Valahol délen úgy nyár elején - elkezdte énekelni, s megpiszkálta az ostornyéllel lova farát. - A szívem már nem az enyém - válaszolta a szekérhez keveredett biciklis, fogta a lőcsöt és húzatta magát. - Megjöttél Molnár Sanyi? - Lajos! hoffer Lajos!- Azt mondják, megsebesültél. Kutya világ lehetett. - Folytatták volna a nótát, ha egy előző autó nem sodoija el Lajost, kiterült biciklistől az út közepére. Fékezett a következő, leállt a forgalom mögöttük, kinyitotta ajtaját a sofőr. - El az útból, a hétszentségit! Hülye! - Fogja be a pofáját! Elütik, aztán kiabál. - Mit mond? Hogy én ütöttem el? Menjen a francba! Bunkó parasztja. - Az idegen leugrott kocsijáról, ostorral támadt volna, a sofőr becsapta az ajtót, s a legnagyobb sebességre kapcsolt a tápászkodó hoffer Lajos mellett. Messze jártak a többiek, hajthatott, ordítoztak utasai meg a többi sofőrök, utasok.

Az egyik fakarusz ablakában, mintha valaki ismerős meredne rájuk, mintha valamit mondani akarna nekik. - Nézd Lajos! Ott az nem az Elemér?- A Tompa? Az Elemér nem lehet. Megvolt a tárgyalása, azt mondta a restis Kupovics, az Isten se menti meg, mert az ott volt a tárgyaláson. - Mit mondasz? - Azt mondom, föl van akasztva. - De pontosan olyan. - A rosseb látja már.- Menjen át jobbra vagy tekerjen külön. - Semmi baj. - Még jó, hogy semmi baj. Iszunk valamit fiatalember? Hadd hívjam meg, legyen szíves.

Ekkor rikkantott akkorát Kityöri Ferkó a Rókacsárda előtt. - Gyün a Muanaár a foradalombuó! - Joó Mari kiszaladt a söntéspult mögül, megállt a kapuban, erejéből csak arra tellett, hogy letörölje könnyeit. Az idegen lesegítette Sanyit, a fiú Marihoz sántikált, nevetett, ölelkeztek és nevetett. - Hihetetlen, ugye? Hihetetlen. - Ne busujj Muanaár! Nem iegtie ee a szaál- lodaába vagy mi a rosseb. - Kedvesem, én édes kedvesem! - Itthon vagyok. Hiszed? - Pálinkát kérek! A hősnek egy decit! - rendelkezett az idegen. - Fáradt. Üljön le, fiatalember! - Sanyi a bádogpultra borult és nevetett. - Hihetetlen. Úristen! Hihetetlen. - Ne busujj, Muanaár! Üjjié erre a sziekre, e! Ha maá ummegsaántuataá. - A deci törkölyt egyszerre lehajtotta. - Még egy decit a hősnek! - mondta az idegen. Beleprüszkölt a pohárba, csurom pálinka lett az arca és a ballonkabátja. - Éljen a hős! - Nägyot nyelt, mielőtt megitta az egészet, a csuklás folfordította gyomrát, nem tudta visszatartani, nyálastól hányta lába elé, ökrendezett és elszégyellte magát. - Hazamegyek.- Anyukád már a faluban lakik - mondta Marika és a fiú hideg homlokára tapasztotta tenyerét. - Félt a malomban. Félt a menekülőktől. Annyian vannak ezek... Hazaköltözött a házatokba, mert a Tompáék nincsenek.- Hazavisszük a hőst - mondta az idegen, a hoffer Lajos meg Kityöri.- Ummind a sicc.

1073