Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 11. szám - Szeli István: A teljesség igényével (Keresztury Dezső: Mindvégig) (kritika)

ismerik el egyedül a nyelvi műalkotás valóságának, hanem genetikus elvekre is hivatkoznak az irodalmi jelenségek megközelítésében. így kerül szerzőnk az esztétikai elvek üllője és kalapácsa közé: míg az MTA irodalomtörténete 1966-ban fejcsóválva íija róla, hogy nem jut el „a társadalmi igényű elemzésig: mint Horváth János, ő is megáll a miliö-rajz és a pszichológiai elemzés határainál", addig a szöveg belső összefüggéseinek vizsgálatára és immanenciójára figyelő esztétika szószólói azt vetik a szemére, hogy „nem irodalmi kérdések részletezésével” foglalkozik, elhanyagolja a költészettani mozzanatokat, „külső eseményekhez köti a pályafordulókat”, (annak ellenére, hogy Keresztury számára a társadalmi és a történelmi tények csak mint a költészet aspektusai fontosak), s hogy mindennek következtében egy tömbből készült, nehézkes, rendszertelen, a régi iskola talaján álló s a modem irányzatot csak felszínesen érintő monográfiája nem alkalmas egy korszerű Arany-kép felvázolására”. Nehéz ezek után nem arra gondolni, hogy az eszmei kényszerek ellen tiltakozó dezideo- logizálás új ideológiák csapdáit rejti magában, Sartre szerint egyenesen a dehumanizá- lódás veszedelmeit A közegéből kiemelt, az attól leválasztott, légritkított térbe került alkotás körül ugyanis szükségszerűen zsugorodnak össze a humánus dimenziók is.

A normatív esztétika kórelőzményeinek e néhány példáját ás az Arany-kép megújítására irányuló törekvések egy-két újabb jelenségét csak azért említjük e helyen, mert úgy véljük, az értékelési szempontok e szélsőségeivel is jelezhetjük, milyen nehézségekkel jár egy ilyen nagy vállalkozás szerkezetének, egyensúlyának, arányainak a kialakítása. Márpedig Keresztury monográfiája éppen biztos architektonikájával nyeri meg figyelmünket. Németh G. Béla mondja róla a legtalálóbban (igaz, még csak a monográfia „egybehangolása” előtti második „menetére”, a Csak hangköre más. című részére gondolva), hogy annál „szebben megformált s teltebb szöveget az utolsó évtizedekben alig olvasott*.

Akaratlanul is az elvi és az eszmei kérdések vizeire jutottunk, de a módszertaniak szükségképpen ilyenek. Mint ahogyan az irodalom „önelvűségének” látszatra semleges fogalma is ilyen, amivel az Arany-interpretációk általában csak érintőleg foglalkoznak, holott a nevéhez kapcsolódó hagyományos-modem, nemzeti-európai, hazafias-kozmopolita alternatívák kérdéséről szólva nélkülözhetetlenül fontos ismerni Arany irodalom-fogalmának kereteit és irodalomtudatának tartalmi elemeit. Hadd mutassunk rá két merőben különböző véleményre, amely már nem csupán Arany János költői gondolkodásának a problémakörét érinti, hanem mint a korabeli magyar irodalom egészének, fejlődési tendenciáinak és szellemi alkatának a jellemzése is felfogható. Horváth János Arany elhatárolóan fontos szerepét az irodalmi eredetiség —> nemzetiség -* önelvúség kibontakozásának a folyamatában úgy ítéli meg, hogy „kívánatosnak tartjuk ugyan, hogy irodalmunkat nemzeti eredetiség különböztesse meg más népek irodalmától, de hogy irodalmunk egészében véve a nemzeti érzelmek kifejezője, s nemzeti politikum szószólója és alárendeltje legyen: e kötelezettsége alól a szabadságharc előtti nagy költők gyakorlata, majd Arany Jánosé felmentette már...” Sinkó Ervin viszont még Arany költészetét is túlságosan a nemzeti gondolat alárendeltjének tartja, ami, Sinkó szerint, múve esztétikai minőségét illetően tagadhatatlan hátrányokkal jár: „... még a nagy Arany János is megfizette adóját a nemzeti életforma, az uralkodó, hagyományos vidékies korízlésnek.” A kérdés eredményes vizsgálatához nem föltétlenül programversekre, ars poeticákra, netán értekezésekre van szükségünk, mint pl. a Kosmopolita költészet, a Vojtina-versek, vagy az Irányok című prózai tanulmány, mert azok múlhatatlanul magukon viselik a nyilvánosság iránti elkötelezettség bélyegét, a megszólalás közéleti embertől elvárt modorát. Sokkal beszédesebbnek tartjuk a pálya peremterületeiről való megnyilatkozásait, mert azok mentesek a költői szerepvállalás feszítettségeitől, mint amilyenek pl. tanári működésének szövegdokumentumai. Ezekben nem a „mandátumos” költő nyilatkozik, s keletkezésük helye, időpontja, körülményei és „műfaja” folytán igen alkalmasak sajátos szemlélete és irodalmi tudatvilága természetének a tanulmányozására.

1054