Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 11. szám - Szeli István: A teljesség igényével (Keresztury Dezső: Mindvégig) (kritika)

Korántsem állíthatjuk, hogy az Arany-opus korábbi megközelítéseiből teljességgel hiányzott ez a szempont, mint ahogy másfelől azt sem, hogy Keresztury e munkája elhanyagolja a pusztán poétikainak tartott aspektusokat az elemzésben, vagy hogy az életrajzi mozzanatok, a külső pályakép részletei annyira ránehezednek a monográfia koncepciójára, hogy - mint Voinovich Géza Aranyról írt nagy művében - akadályoznák a spirituálisabb megközelítést. De éppen ebből adódik a kérdés: mi az, ami megkülönbözteti Keresztury munkáját elődeiétől s egyáltalán másokétól, ide értve a költővel foglalkozó legújabb szakirodalmat is? Hol a helye, melyek a műfaji jellegzetességei és ismérvei, módszertani eljárásának és szemléletmódjának a karak- terisztikumai?

Ő maga adja meg a választ a valószínűleg benne is nyugtalankodó kérdésre azzal, hogy művét „esszémonográfiának” nevezi, ami világosan utal az alany és a tárgy találkozására, a szóösszetétel mindkét tagjának arányos jelentésbeli részvételére az új minőség tartalmi sajátságának a megnevezésében. Majd kissé részletesebben is kifejti, mit ért ezen az alkalmi összetételen. A stílusosan Előhang nak nevezett bevezetőjében íija: „Nem szakkönyvet akartam írni, hanem emberi, társadalmi, művészi fejlődésrajzot.” Már az 1966-ban megjelent „S mi vagyok én?“ c. könyvében is hangoztatja: nem célja, hogy újra tárgyalja a teljes Arany-problémakört: „... nem az a dolgom most, hogy erről a tárgyról szabályszerű tudományos monográfiát írjak...”, hanem arról a szándékáról beszél, hogy a Művet a kor, az egyéniség s a közösség hármas megvilágításába helyezze. Következőleg tehát egyedül arra lehet jogunk, hogy munkáját önmaga mércéi szerint és szabatosan megfogalmazott szándékai alapján minősítsük. Etikai érzék híjáról vallana (mint ahogy egy-két kritikai jegyzetben vall is) annak » '»ámonkérése, amire a szerző nem vállalkozik. Egy személyiség-elvű monográfia iram. ugyanis bajosan támaszthatók olyan igények, hogy anyagát egyetlen aspektus szerint rendezze, akár a költőn (költészeten) kívüli tényezők fontosságára, akár a műközpontúság elveire hivatkozók elvárásai vagy erőszaktételei felől jelentkeznek is ' Ezzel talán már jeleztük is a lehetséges fenntartások két változatát, amellyel ennek az impozáns munkának számolnia kell a legtürelmetlenebb iskolák számonkérőszékei előtt. A monográfia valóságos értékei azonban nem a kisajátítási szándékok elhárításában, a „negatív programban” rejlenek. Keresztury jól tudja, hogy nem létezik olyan kizárólagos modell, amelynek a birtokában az adott tárgyra alkalmazva választ adhatunk a világ költői megfogalmazásából eredő minden kérdésre. Különösen így van ez, ha az interpretáló maga is költő, akinek a válaszaira kevésbé az ítélet egzakt bizonyossága a jellemző, mint inkább az, hogy maga is kérdez, továbbgondolja a kérdéseket vagy erre késztet másokat is. (A magunk részéről egy ilyen mozzanatra térünk ki: a költő irodalomszemléletére, illetve annak prezentálására a könyv lapjain.) Keresztury Arany-obszervádóit, költészetének személyes élményként való megélését, valamint annak tárgyi formába való foglalását mégis a feloldás, a felszabadító funkció tekintetében értékesük elsősorban: az idők folyamán ráhordott esztétikai, politikai, világnézeti, filozófiai s egyéb eredetű idegen anyag vastag allu- viális rétegétől szabadítja meg az opust, fellazítja az ábrázolás szobormerevségét, s felfrissíti színeit. Az Arany-örökség ugyanis szinte tegnapig tartó érvénnyel nemzedékek egymásutánja számára volt kánon és kinyilatkoztatás, mintakép és előírás, zsinórmérték és útjelző, a költő pedig állócsillag a magyar poézis egén a bolygók, az üstökösök és a meteorok között, ahogy irodalmunk asztronómusai kijelölték a helyét az égi mappán. Négyesy a magyar stilisztikát építi a Toldira (noha Arany írta az Ő sziké At meg a karcsú „sóhajverseket” is); Gyulai a magyar poétikát, a nemzeti költészet törvénykönyvét alkotta meg verséből, nem méltatlanul, de már időszerűtlenül, mert a parnasszisták meg a szimbolisták már másfelé vették útjukat Európában. (Keresztury tudja, hogy Arany modem, „autonóm” költészetet teremt, „amely az alkotás alapkérdéseiben teszi kortársakká Aranyt és a nagy európai modemeket”, noha alig tudhatott róluk). Voinovich Géza még a harmincas években is költészetünk ki1052