Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 11. szám - Imre László: Jókai Anna: A töve és a gallya (kritika)

van engedve, akkor nincs erkölcs. A XX. században ezt a dilemmát sokan úgy értelmezték, hogy a „kiürült ég” alatt valóban mindent szabad, s így vesztve éB vetve el minden korlátot válhattak gyilkos eszmék teijesztóivé. (Erről szól egyébként Dosztojevszkij több más regénye is.) Jókai Anna az ilyeneket „átkozottakénak mondja (Ima az átkozottakért): „Szánd meg őket is. Ha Te nem léteznél, ók sem volnának szánandók. Mert ha Tóled „eltekintünk”, a zsarnok élete (akár a tömeggyilkosé is!) »sikeres élet«. Ha Te nem néznéd ót a működésben, ó lenne a nyertes: hiszen amíg élt, élvezettel élt, saját kénye kedvére.” Jókai Anna ennélfogva valamely istenhitet elengedhetetlennek tart az etikus, a „felnőtt” lét érdekében. Ez a felismerés tér vissza a könyv sok esszéjében és imádságában, de nem teoretikusan, hanem egy mély élet- ismeretű írónő érzékeny és izgalmas előadásában.

Mert hisz az igazság (mint Goethétől is tudjuk) már régen megtaláltatott, annak átélése, írói megnyilvánítása az, ami igazán lényegszerü. Hogy művészetté váljék a felismerés: „Hogy volt Éden. És elvesztegettük. Legfőbb bizonyítéka, hogy volt: a szörnyű hiányérzet. Az égő kérdőjellé görbült gerincoszlopok szerelme. Az üres csípők kettőspontjának várakozása. A lecsillapíthatatlan sóvárgások. Ahogy a hirtelen megkívánt sós mogyorót mohón a szánkba vesszük. Ahogy aztán később a nyelv unottan félrelöki. Ahogy egy kendő szélén végigfutó ismerős csík látványába bele tudnánk halni. Ahogy aztán végül a legszebb naplementének is háttal állunk.” Ha „bölcselő” írta volna mindezt, nyilván beérte volna a hiányérzet, a sóvárgás megnevezésével. De Jókai Anna oly erővel érzékit! meg mindezt, hogy a művészet világába kerülünk át, akárcsak az ima lelkiállapotának leírásakor, a „térdelés” jellemzésekor: „Ez az a helyzet, ami most az emberen múlik, amit megtehet a nyaktörés kockázata nélkül, vagy az előbb-utóbb sárba fulladás helyett. A térdelés pozitúrája, amelyben a kéz művelésre és fohászra egyaránt szabad, és amely állapotban már tőlünk függ a pillantás iránya. Ahol mindenki térdel, senki sem megalázott. Egyik sem telepszik a másik hátára. A handabandának, helycserének tehát nincs oka.” Tények, igazságok ezek, de fedezetük nem a fogalmiság, az intellektualitás szférájában keresendő.

Mintha sok-sok emlékezetes Jókai Anna-novella és -regény életigazsága szűrődnék le itt, ismétlődne meg és erősödne fel. Az Arany-arany-arany a látszatértékekről szól („eredményként mutogatjuk a kudarcot”), mint a tíz-húsz éwef korábbi mesteri novellák, pl. a Piramis. Az a valamikori igazságkereső és leleplező szenvedély, mely annyi csalás és öncsalás elé állított tükröt, most a ma és a holnap önáltatásaival szemben is kíméletlenül mondja ki, vitázva a „piaci”, a „vállalkozói” érdek- és haszoncentrikus demagógiával: ha Jézust komolyan vesszük, akkor nem a szegénység a szégyen, hanem a gazdagság (Szégyen). S ezen a ponton válik világossá, hogy miért Várkonyi Nándor, Kodolányi János és Hamvas Béla alakja magasodik fel az elődök közül. Jókai Anna azok mellett tesz hitet, akik nem politikai érdekek szerint kívánják a világot boldogítani, hanem minden kor és minden mozgalom legjobbjaival szolidárisak. Apolitikusságuk nagyon is politikai tanulságot kínál: politikai igazságok, politikai megoldások helyett az örök dolgok igézetében kell megtalálni a magunk és a mások üdvösségét. Mondták ezt már mások is - Németh Lászlótól Weöres Sándorig - vethető ellene. Igen: de ma és itt Jókai Anna szép esszéi fejezik ki meggyőzően: mindent el kell végeznünk magunkban és mindent újra kell gondolnunk. Amihez az ad erőt és reményt, hogy a megváltás mindenkit késznek és méltónak talált, ezért hát minden rajtunk múlik.

(Szépirodalmi Könyvkiadó, 1991.)

1050