Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 11. szám - Kemény Katalin: Feltámadás (próza)

vinni, mindet, a sokaságot, ha süppedt is a roskadás alatt, megkülönböztetni sem próbálta ki tapad derekára, ki combjára, ki a jobb, lri a bal vállán, ki a hátán, hogy is lehetett volna különbséget tenni az arc nélküli súlyos pelyhek sokadalmában, azon sem csodálkozott, hogy ily kicsiny ember miként bír ily temérdek néppel, de az utolsó pillanatban, a sötét merülés előtt egyet észrevett: Vakkancs valahol lemaradt.

Hogyan történt? - mert épp az, hogy nem történt, inkább mintha mindég így lett volna, így van és ez az így és ez a mindég, ez az átlátszó a mindég örök közege és teste, a hely, akit nem kell keresni s ezért a kutya nem ismeri, a hely, aki a kutyát nem ismeri. Arctalan pelyhek havas tengere kiapadt, felpárolgott, megszűnt, akár valami kóbor álomfoszlányt egyetlen lehelet letörli homlokáról.

Elmúlt a fenn a lenn, megszűnt a jobb, a bal, Kristóf látja az egyetlen fényesség közepét, bárhová tekint mindenhol a középet, egyetlen, mindent betöltő tükör s az visszasugározza Kristóf arcát, maszatos kezecskéit markában a tündöklő százszorszéppel (igaz, röviden tépett szárral) kicsit karikalábbal a tiszta harisnyában, göndörbárány hajtincseit, ünneplőjét, smaragdfény szemét, egy hasonló szempár belenéz, ellát a világ túlpartjára s ott ugyanaz, aki itt - torka enged, a most született lény kifeslik ajkán, a villámban a felismerés a szó: - Édesapám! - úgy-e fénykép nélkül is megismertelek!

s az válaszol:- Ugye mondtam, hogy feltámadsz

Kristóf ott, a mindég boldog középen azon sem csodálkozott, hogy a többiek is ott, nagyanyja, anyja, százszorszépkoszorúval fején húgocska, a falubeliek, a városbeliek, a feltámadás fényében visszavonhatatlan rajzukban azok is, akiket rövid életében sohasem látott s most és mindég és örökre felismert

és így, arcukra lelve nem is voltak olyan sokan.

1014