Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Balla László: Vorkutai temetés (novella)
- Egy nevet... Na váljunk csak. De nekem előbb még tudnom kellene a maga nevét. Az ajtajára ugyan ki van írva, én el is olvastam, mielőtt beléptem volna, de már elfelejtettem.- Igaza van. Illett volna bemutatkoznom. És az ügyész megmondta a nevét.- Szóval az egyik tanítványom érdekelné... Nos... És Elemér atya elismételte a nevet, amely az előbb faggatójának szájából hangzott el. Csalódott tekintet:- Maga viccel velem.- Dehogy viccelek. Most ebben a pillanatban maga az én kedves tanítványom. Akinek mqjd kifejtem, hogy az emberek közti szeretet... Az ügyész nem engedte tovább mondani. A szavába vágott.- Jó. Látom, így nem jutunk semmire. De biztosan szokott temetni is. Megint csak egy nevet kérek. Egy valakiét, akit eltemetett. Azt csak nem gondolja, hogy majd az elköltözöttnek kellemetlenkedni fogunk? A hatósági közeg örömmel látta, hogy kliensének kissé földerül az arca. Végre, szóra bírhatja. Ezt látszottak igazolni a pap szavai is:- Szóval egy általam temetett elköltözöttnek a nevét? Hát ezt nagyon szívesen.- Na látja, csak lehet magával beszélni... („Hát sínen vagyunk. Végre egy fogódzó. Felkeresni a halott ittmara- dottjait, szétnézni a házuk táján, kiszimatolni egyet-mást... Majd csak jutunk valamire...”) De a pap szája nem mozdult.- Nos, halljam azt a nevet!- Kérem! Mait Kivikas.- Mi az, hogy Mait Kivikas?- Annak a halottnak a neve, akit temettem. Az ügyész arca elborult, gyanút fogott.- Mait Kivikas? Ilyen nevet soha sem hallottam. És ez... hol volt?- Vorkutában. 3. Mait - huszonöt év körüli jókedvű észt legény - abban az esztendőben sza- • badult. Hogy miért vágták be ide szinte gyerekfejjel, azt Elemér atya nem tudta. Nemigen kérdezgették itt egymástól, ki miért van itt. A bányaművelő rabok mind politikai elítéltek voltak, mind hasonló, sztereotip eset... Maittal különben jól ismerték egymást; a fiatalember bányaács volt, Elemér atya pedig vájár, s előfordult, hogy munka közben egy vágatba kerültek. Beszélgetni ugyan keveset tudtak. Mait csak törte az oroszt, így nem volt megfelelő közvetítő nyelv (kár, hogy szükség van rá, mikor egy testvémép fiával érintkezünk), de azért a munka pillanatnyi szünetében néha megálltak egymás mellett, kölcsönös rokonszenvük ilyenkor leginkább abban nyilvánult meg, hogy együtt hallgatnak. Annyit azért a legény töredezett mondataiból ki lehetett venni, hogy otthon menyasszonya van, alig váija, hogy hazamehessen, 991
