Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 1. szám - Gál Ferenc: Az avantgarde és a posztmodern között (Balaskó Jenő: Ilyen éjszakát hagytatok) (kritika)
A szövegben, amiből az írás elején idéztem (Egy kiállítás képei) éppen a két lehetőség ellentéte a fontos. Konzerv-szöveg, Balaskó szóhasználatával tehát eredetileg nem irodalmi alkotások (részleteinek) műbe emelése. A cementgyártás műszaki leírását meg-megszakítják Déry Tibor mondatai, melyekkel megnyitót te Bernáth Aurél kiállítását. Az extenzió, a világ gyakorlati átformálása az egyik oldalon, a másikon a szép és harmonikus belső világ, teremtett és vásznakra kivetített élettér, mely „kizárt / minden olyan elemet, mely / világának szolid dallamát meg / zavarhatná. // Nevezzük meg / továbbá a tökéletes egyen / súlyérzéket mely ennek / a világnak az alkatrészeit oly / türelemmel illesztette egymáshoz, / hogy bárhonnét nézzük, / nem billennek meg.” Végletek, és Balaskó célja éppen a végletek gyakorlati egyesítése volt. Olyan művek létrehozása, melyek ősi korok műveiként a mindennapok részét képezik, olyan gondolkodás, mely a platóni álom mintájára utat mutat a hétköznapokban. A kérdésnek a hatvanas, hetvenes évek verseinél rezignáltabb újragondolása a mostani kötetben A napszekér rúdja ciklus. Macedóniai Alexandrosz élete és hadjárata az ismert világ határainak elméleti és gyakorlati kutatása, a végső kérdéseknek a napi gondokkal való egybeesése. Az élet és a gondolkodás kalandja párhuzamos, a kettő a megismerés végtelenjében találkozik, ami az egyes ember számára a megismerés teljességének, az élet teljességének lehetetlenségét jelenti. A megismerés csupán módosítja, új helyre állítja a megismerendőt, kitolja a határokat. Mintha a Grál legendája ismétlődne, de már nincs nevesíthető, általánosan érvényes elv és rend(szer), a palota már nem az ismert világ középpontját jelenti-jelképezi, mint Arthuré, csupán paloták vannak, fővárosok, melyek tucatjait nevezik Alexandriának, egymásra dobált vallások és istenek. A térképek, az univerzum modelljei hasznavehetetlennek bizonyulnak az előrehaladás során, új, teljesnek és érvényesnek gondolható, térképek vagy akár vázlatok többé nem készíthetők. Erre mondjuk ma azt: posztmodem szituáció. Különös, erős akusztikája van ebben a helyzetben a kötet egyik gyakori szavának: Isten. Fókusznak mondanám, amelynek helye és milyensége a konstellációik) függvénye, nem pedig a konstellációt meghatározó középpontnak. Kérdő szó. Egyszerre faggatja a benne rétegződő hagyományt, de azt is, aki e hagyományra figyel vagy arról beszél. Balaskó beszéde tisztázó beszéd. A modern világképnek, az abban tételezett hiánynak az átvilágítása. Állandó kérdezés, még akkor is, ha formája olykor a kijelentő mondatok sora. A kérdés ilyenkor a kontrasztban, a hangsúlyok másságában van. Mindez, ahogy a szavak, mondatok, versek: jelek. Ahogy a radarhullámok letapogatják a világot, de anélkül, hogy elhagynák, elhagyhatnák az embert. Más mondatokról, szavakról verődnek vissza, az ember csupán önmagával beszélgetve tudhat meg valamit a rajta kívül eső, érzéki úton meg nem ragadható tényekről. „O te fenséges nagy egység, / fájdalmas, szép örök mentség, / nyújtózkodó eszméletünk / örömével széjjeltépjük / gyönyörűszép eszméletünk, —”, írja Balaskó a Nehéz fohászban. Kérdés az (említett módon) önmagára záruló, origó nélküli világban lehetséges-e a szabadság? Olyan lét, mely nem téveszthető össze a parttalansággal, a sodródással, a norma egyszerű hiányával. Amely egyezményes tájékozódási pontok nélkül (ezt a helyzetet nem csupán tudomásul véve, de tudatosítva) is képes viszonyt jelölni. Mivel és hogyan? Semmiképpen nem csupán vagy elsősorban a napi politikával, bár ez is fontos Balaskónak, ahogy általában az Magyarországon és Európának ezen a felén. Nekem azonban itt és most fontosabbak az ilyen mondatok, „huszadik századi dolgom semmi sincsen”. Önmagában ez még mindig csak negatív meghatározás, miét kivonulás, még nem választás, csupán elutasítás. Nem jelenti még azt az akár csak gondolati, képzeletbeli mozgásteret, ami a szabadság feltétele és közege. Balaskó sokrétű hagyományt állít szembe a jelennel (ennek formai hozadékáról később lesz szó). Amit csinál, az nem nosztalgia, hanem az értékek jelenbe emelése, nem elsősorban kimondásukkal, hanem a kimondás általános hogyanjával. Elvetve azt a magatartást, amely eleve feladja az esztétikán túli szabadság lehetőségét. Elvetve úgy, hogy más 95
