Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Balla László: Vorkutai temetés (novella)
BÁLLÁ LÁSZLÓ Vorkutai temetés* 1. Emlékszik: sarkvidéki rabsága idején egyik nagy bánata volt, hogy esztendőkig - nyolc évet húzott le egy ottani bányában - egyetlen szál növényt sem látott. Isten már úgy alkotott meg bennünket, hogy csak az emberek, állatok, növények s az élettelen természet nagy négyes összefonódásában érezzük magunkat otthon. Az állatok rendje még így-úgy képviselve volt itt - a fogolytábor őreinek kutyái, a barakkjaikban rajcsúrozó patkányok... - egyébként a rabok az utóbbiak iránt sem viseltettek itt a szokott „civil” utálattal, valahogy ottani megalázott helyzetükben inkább társaknak hatottak ezek is -, szóval állat még akadt, de növény sehol egy szál sem. Egy idő után már szinte fájt a szeme egy kis zöld után. De ezeket a gyökerükkel a talajba kapaszkodó, mozdulatlan élőlénytestvéreinket csak kiszabadulása után sikerült viszontlátnia. Mikor elképzelte ezt a majdani nagy napot, érdekesmód mindig rettegés fogta el arra a gondolatra, hogy majd késő ősszel vagy télen, a sarki éj idején következik be, hogy életének ebből a sivár patkányzugából abban a merő, szinte szemet maró sötétségben kell majd kibotorkálnia... ezt valamiért olyasminek érezte volna, mint büntetésének megtetézését. S mikor azért kö- nyörgött, hogy mielőbb fogyjanak el megpróbáltatásának napjai, imáiba azt is beleszótte, hogy „akkor” majd legyen nyár... S így is lett. Mikor kézhez vette a szabadulólevelét, először mehetett be a bányatelepről magába a városba, Vorkutába, hogy innen majd tovább utazzék. Itt pillantotta meg először a fákat. Csakhogy nem volt ez az az előre kiszínezett csupaöröm találkozás. Valami olyasmire hasonlított, mint amikor önmagának már szinte csak árnyékává vált súlyos beteg rokonunkat látogatjuk meg. A vorkutai fák ugyanis inkább csak afféle fafantomok. Melegebb tájakról telepítik ide őket, nem vesszőként, hanem már így, nagyra nőve; itt azután megmaradnak ugyan, de nem fejlődnek tovább, s az örökké fagyos talajba gémberedő gyökereik csak épp annyi nedvvel tudják ellátni őket, hogy nyaranta piciny, lencseszem nagyságú leveleket hajthassanak. Leült akkor pihenni egyet a Béke téri kis parkban, elnézegette ezeket a csenevész fakínlódmányokat, s az járt az eszében, hogy itt, ezen a földön, ahol mindazokat összegyűjtik, akikre a hatalom valamiért görbe szemmel néz, szinte jelképesek így a növényvilágnak ezek a kivetettjei. De jelképezik tulajdonképpen a földrésznyi ország egész lakosságát is, az embereket, akik * Ez a2 írás novellapályázatunkon III. helyezést ért el. (A szerk.) 988
