Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Sergiusz Piasecki: Egy vörös tiszt naplója III. (regényrészlet) (Szalai Attila fordítása)
Lipa felesége olyan negyvenes asszony. Megvan mindene: jó húsos. Eleinte próbáltam kikezdeni az idősebbik lányával. Jól sikerült lyány az is. Julkának híjják. Magas, formás, csecses, a fara is fejlett. Néha még kalapot is tesz a fejére, mindenféle kosztümöket, kabátokat hord. Meg esernyőt. Egyszer láttam, órája is van, láncon. Híj, gondoltam magamban, de jó lenne elkapni egy fordulóra! Egy ilyen dámát... Hát elkezdtem vele kokettálni: hol megböktem a könyökömmel, hol véletlen a lábára lépek, hol jó nagyot kacsintok rá... A mieinknek ez már rég elég lenne. Sőt, nagy megtiszteltetésnek venné, hogy őt egy vörös tiszt méltóztatott észrevenni. Ez meg csak vágja a pofákat. Nohát, egyszer úgy estefelé elálltam az útját az udvaron, azt’ modom neki nagy politikusán:- Elmehetnénk ma a vasúti klubba filmet nézni. Fizetem a jegyet.- Köszönöm - aszongya. - Se a maguk klubja, se a filmjeik nem érdekelnek. Egyébként is láttam, hogy megjöttek a szovjet katonalányok, mundérban parádézik mind. Azok közül maga is meghívhat egyet.- Hát, ha nem, akkor nem - mondtam neki. - Találok jobbat. Erre ő:- Persze. Akár százat is. Félretolt az útból és otthagyott. No, tudnék én másként is beszélni a fejével. Mondogatják a mieink eleget, hogyan kell az ilyen burzsuj fehéméppel eljárni. De Lipára és a munkás származására való tekintettel visszafogtam magam. Meg aztán a vak is látja, hogy jó nagyot tud ütni ez a Lipa. Én meg valahogy nem szeretem, ha verik a pofámat. Finom természetem van, már csak ilyen vagyok. (1940. január 1., Lida) A NAGY Sztálinnak háromszoros hurrá! Hurrá! Hurrá! Hurrá! Itt az Újesztendő. Elgondolkodtam azon, mit is szeretnék magamnak az új évben. Nos, a legszívbőljövőbb vágyam: életemet adni a mi szent Oroszországunk dicsőségéért, zseniális vezérének, Sztálinnak jelenlétében. A következők szerint képzelem a dolgot: a vérszopó angol kapitalista pribékekkel vívott csatában halálos sebet kapok. Kórházban fekszem. Tudom, hogy meghalok, de tudom azt is, hogy saját kezűleg küldtem a másvilágra pár tucat angol imperialistát és elragadtam a legelállatiasodottabb ezredük zászlaját. Úgy bizony. Aztán fekszem ott, és haldoklóm... Nehéz megválni az élettől, mert már két órám is van, meg bőröndöm, lakkcsizmám. Egy dolog vigasztal: a halálom után, amikor a mi hatalmas Oroszországunk meghódítja az egész világot, szovjethatalmat teremtve és módszeresen irtva mindenütt a reakciós elemeket, az én nevem márványtáblába vésik, arany betűkkel, mint a Szovjet Világunió hőséét. Az ám. No, fekszem ott, és menthetetlenül haldoklóm. Sült húsokkal és mindenféle kolbászokkal kínálgatnak, de nekem nem kell... Úgy teszek, mintha észre sem venném. Ekkor felnyílik az ajtó és egy állig felfegyverzett NKVD-egység vonul be. Elállják az összes ajtót és ablakot, a fegyverük készenlétben. Aztán csupa marsall és tábornok lép be és kettős sorba rendeződnek az ajtó és az ágyam között. Én meg semmi, haldoklóm szépen... Aztán... Aztán... Megjelenik 978
