Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 1. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Ami istentelen, és ami szent (Marno János: A cselekmény-Isten ha egyszer lábra kap) (kritika)
HORKAY HORCHER FERENC Ami istentelen, és ami szent MARNO JÁNOS: A CSELEKMÉNY-ISTEN HA EGYSZER LÁBRA KAP Felesleges úgy tennünk, mintha egy nyelvet beszélnénk. Nemcsak azért, mert nem így áll a dolog, hanem azért, mert talán - nem is lenne kívánatos. A modem költészet megítélésének nincs egyetlen általánosan elfogadott mércéje. Kis túlzással azt lehetne mondani, ahány versolvasó, annyi esztétikai ítélet. Mégis, hogy-hogynem, az irodalmi köztudatban elmosódott bár, de létezik egy rangsor. Hogy ez mennyire kívánatos, ne firtassuk. Bizonyára megvan ennek is a maga funkciója. Tény az, hogy Marno János neve a mai irodalmi közízlést ismerők fülében nagyon jól cseng. Ami azért meglepő, mert 1987-ben jelent meg első kötete, az pedig - minden ellenkező híreszteléssel szemben - nem volt olyan rég. Legújabb, harmadik kötete „a cselekmény-isten ha egyszer lábra kap” címmel ez évben jelent meg a Holnap kiadó jóvoltából. Nagyi gé nyű vállalkozás. Hajói számoltam, 113 11 soros, és egy 9 soros szakaszból, ahogy a borító ismertetője nevezi: „versmetszetből” épül föl - a szerző szándéka szerint egyetlen művé. Szinte olyan, mint egy elbeszélő költemény. Vagy mint egy „dantei” mű, mely - ismét csak a hátsó borító ismertetőjére hivatkozom, ha már e szöveg mindenképp mű és olvasója közé akar furakodni - „rétegről rétegre” halad „lefelé” a létezés legsötétebb bugyra felé”. Szabályos, kihüvelyezhető, valamennyire is kibontakozó „cselekménye” nincs (eltekintve attól az olcsó okfejtéstől, hogy a cselekmény: isten ha egyszer lábra kap). Ellenben szó van benne egy Robinson nevű hősnőről, egy behemótról, s egy vénasszonyról. Meg valamicske szó esik kapcsolataikról is, de csak emlékmozaikok ezek, ködös szófoszlányok, eseménytöredékek. Van aztán egy elbeszélő is, egy „lírai én”, őt nem ismerjük, bár lehet hogy Robinson az ő alteregója, és azonkívül van (?) egy kisbetűs isten. Kettejük kapcsolatáról esik a legtöbb szó, de nem az elbeszélés, hanem a líra, olykor-olykor a „vallásos” líra stiláris keretein belül (az idézőjel azért látszik szükségesnek, nehogy a kötettől túlságosan is távoli nyelvi régióba tévedjek). Tulajdonképpen a líra szót is idézőjelbe kellett volna tennem. Marno Jánosnak ugyanis - e kötete tanúsága szerint - gondjai vannak a verssel. „... ez a vers nem vers ...” - írja. Máshol: „... nem siet segítségemre a vers”. Talán nem tűnik túl merésznek az a feltételezés, hogy a bevezetőben körvonalazott, a költészettel szembeni általános elbizonytalanodás lecsapódása ez egy konkrét műalkotásban. „... foggal-körömmel / ki kell engesztelnem a verset”. Úgy tűnik, hogy ráció és ihlet küzdelme zajlik a verssorok fedezékében, „a vers hurutos rohamait rohanok hol visszaverni, hol / csillapítani csak”. Vagy másként megfogalmazva - vers és versíró én küzdelme ez. Van azonban egy másik a szétválaszthatatlanságig összegabalyodott kettősség — kínos versengés - is Marno esztétikai vívódásainak hátterében. Egyén és valóság viszonya: „... nincs / köztem és a látvány között semmi / választék”, „sehogy sem válik külön / a hős és vértezete”. Robinsont az különbözteti meg más áldozatoktól, hogy „... benne együtt az okozat meg az ok”. Az igazság azonban az, hogy a versolvasót kevéssé érdeklik ezek a mégiscsak műhelyproblémák. O ha verset ígérnek neki, verset vár. S Marno képes ugyanezt (?) a kérdést a líra létmódjának megfelelően (azért e kacifántos kifejezés, mert persze egységes lírai nyelv nem létezik, így e megnevezést kerülnöm kell) is fölvetni. Költői felfogásáról önkritikusan ezt mondja: „az igazság ... inkább csak ellágyítja az 92
