Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 9. szám - Károlyi Pál: Nemzetközi Bartók Fesztivál, Szombathely, 1990

talán nem vagyunk elkényeztetve színvonalas kortárszene-interpretáció tapasztalataival, előadások összehasonlíthatóságával, most érzékeltük a különbséget, milyen az, ha Eötvös személyesen áll az együttes élén, milyen muzikális finomságokkal gazdagszik annak játéka, bármily kiváló is volt az előző esten a zene megszólaltatása az ő csak háttérből irányításával, hallgatóinak adott intencióival.

Stahnke kompozíciója kellemes hangzású, néhány eredeti hangzáskombinációjával, az aleatória bizonyos megoldásának használatával. A kezdő szakasz azonban többet ígért, mint ahova vezetett. Azonkívül az utána megszólaló Ligeti-zene roppant kontraszttal mutatott rá, mi az, ami ugyan kellemes, de mi az, ami mélységes és örök emberi mondanivaló.

Ligeti Zongoraversenyével ismét megerősítette, hogy zseniális komponista. A mű stiláris jegyei igazolták azt a régi érzésemet, hogy Ligeti amellett, hogy egy sajátosan egyéni hangot teremtett, újdonságaival együtt az összefoglaló mesterek egyik nagy alakja. Míg a „Lontano” lelkiségében Vivaldi-asszociációim támadtak, e művel arról győzött meg, hogy ő a Beethoven-Bartók ív szerves folytatója. Zenei világának élményhátterében bartóki ritmusok lüktetnek, beethoveni erő és nemesség, nagylélegzetű, nyitott dallamokkal, amelyek különösen a perpetuum mobile-szerű III. tételben tették oldottan költőivé a zenei mondanivalót. Jazzelemekkel is él a többségében lemondó motívumokból szőtt IV. tételben, ahol a hangszerek mintegy egymással társalognak, a punktualitás emlékét is hordozva. Berliozi ötlettel („Jelenet a mezőn” — Fantasztikus szimfónia) indítja a II. tételt, amely a quasi kidolgozási szakasz fennsíkjáig hangszerelési ötleteivel különösen elragadta a hallgatót. A zene emelkedése egészen az oboa magas hangjain kiteljesedett dallamáig a zeneirodalom ritka nagy pillanatainak egyike.

Ligetinek zseniális ötletei vannak zenék indítására, amit most legképszerűbben az est tengelyében felhangzó Csellóversenyben is tapasztalhattunk. A zene semmiből megszületése egyetlen crescendáló hanggal, azután a hozzá társulok, a hárfa bisbig- liandója, majd a hangok clusterben találkozása s az abból való kitisztulás, dallam- motívumfoszlányok, fájdalmas sikoly s a döbbenet szétdobott, hosszan tartott hangjai, a nagybőgő reszkető üveghang-sóhajában elhalva, hajszálpontosságnyi hosszúságra megkomponált nagy general-pausaval, amely után az élet akaratunktól szinte független útját járjuk végig az értelmetlen elmúlásig, felejthetetlen élményt döbbentenek az e zenével egybeolvadó hallgatóba.

A fesztiválnak fenséges fináléját éltük át. S nem kis mértékben köszönhetjük ezt legkivált Perényi Miklósnak, a Csellóverseny szólistájának, aki a legnagyobb mélységgel érezte át a zene lelkiségét. A közönség szűnni nem akaró tapssal ünnepelte a jelenlevő Ligeti Györgyöt, a nagyszerű zongoristát, Ueli Wiget-et, Eötvös Pétert, korunk zenéjének legmagasabb fokon értő karmesterét, s mi magyarok azzal a büszke érzéssel vegyülten, hogy Bartók után íme, van nekünk már egy Ligeti Györgyünk is.

780