Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 10. szám - Derzsi Pap György: Emékeim 1956-ból

DERZSI PAP GYÖRGY

Emlékeim 1956-ból

Október 24-én késő délután indultam hivatalos utamra. Hács községbe érve mindent elmondtam az ottani tszcs-tagoknak, amit a rádióban hallottam. A fold emberei lángoló szemekkel lelkesedtek az események hallatán, sokan kaszát akartak ragadni. (...)

Október 26-án átmentem Lengyeltótiba, itt is átállt a rendőrség a forradalom páriára. Az egyenruhákat megtisztították a vörös csillagos jelvényektől, a középületekről eltávolították a Rákosi-címert, helyükbe mindenütt a nemzeti színek kerültek. Az utca forradalmi képet mutatott. A szanatórium kertjében nagy tömeget látok: a község lakossága, élén a szanatóriumi személyzettel, a szovjet emlékművet állja körül. Többen csákányozzák az emlékmű betonalapzatát. A lelkes fiatalok hazafias indulókat énekeltek, meghatódtam^ amikor több száz torokból felzendült a Fel, fel vitézek és a Kossuth- nóta. Átfúrtam magam a tömegen, megszólítottam az egyik csákányozót.- Az állami gazdaságból tudnék szerezni egy lánctalpas traktort, amely elég erős lenne ezt a hatalmas oszlopot ledönteni.

Az illető csákányos bólintott, ami annyit jelentett, minél előbb. A harsogó ének minden hangot elnyomott. A traktorok tíz perc alatt a helyszínre érkeztek; ezekben a napokban a cselekvési erő kétszeresére nőtt, senkit sem volt szükséges serkenteni. Mindenki segíteni akart, a köteleket is száz kéz tartotta, hogy le ne csússzék a sima kőről. A kötelek megfeszültek, a lelkes tömeg rázendített a Fel, fel vitézekre. A következő pillanatban a sárba esett a gyalázatosság jelképe, a megszállás emlékműve. A tömeg éljenzése diadalt öntött a lelkekbe, mindenki azt hitte, hogy az ostrom utolsó döntő lépése csakis az ő egyedüli érdeme. (...) Október 30-án Balatonbogláron beszélgettünk a Nemzeti Bizottság szükséges felállításáról. A déli órákban két személlyel találkoztam a falu postaépülete előtt. A forradalom ünneplésére felvonulással akartunk hitet tenni együttérzésünkről. Szóbelileg a felvonulást du. 3 órára terveztük, az emberek nem nagyon mozogtak, mert fél három órakor is csak hatan álltunk a posta előtt, beleértve a 13 éves Zsolt fiamat is. Egyikünk vitte a zászlót, mikor a „tüntető menet” elindult pontban 3 órakor, én hátul a tízfónyi menet végén toltam a kerékpáromat. A községi malom felé tartottunk, az egykilométeres úton számunk örvendetesen nőtt, már ötvenen énekeltük a Kossuth-indulót. A szavalókórus „Ruszki, mars ki! Éljen a szabad Magyarország!” — jelszavakat ismételte. Visszafelé haladva számunk 200 fore szaporodott, községi viszonylatban elsodró erőt képzeltünk magunkban. A felvonulást a piactér és a községi tanácsház felé irányítottam, azzal, hogy a községi rádió útján tudassuk a lakossággal az estére tervezett gyűlést a hősök szobránál.

A menetben a kisbíró is részt vett. Kértem tőle a rádiós helyiség kulcsát. A fiatalember megmondta, hogy a kulcs a tanácselnöknél, Kadlicskó úrnál van. A kisbírót erélyesen felszólítottam, hogy azonnal menjen az elnök lakására és hozza el a kulcsot, a gyors visszatérés érdekében átadtam kerékpáromat.

848