Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat történetéből II. - Az ötvenes évek (tanulmány)
Kossuth-díjjal. A hatvanas években kapott újabb kitüntetései - az Érdemes és a Kiváló Művész rím, majd az ismételt Kossuth-díj - az idők változásának fontos jelei és bizonyítékai voltak. Ónálló kiállítása 1952-ben Elekfy Jenövei közösen, a mai Fényes Adolf Teremben volt. 1959-ben a Nemzeti Szalonban gyűjteményes kiállítását rendezték meg. 1964-ben a székesfehérvári István király Múzeum az 1957-58 után készült újabb műveit mutatta be. Művészeti hagyatékát a szentendrei Ferenczy Múzeum mutatja be állandó kiállításon. Akisplasztika és portré műfajának q kiemelkedő mesterei és remekei mögül nem hiányzott a „háttér”, a megfelelően rangos környezet sem. Ehhez ugyanúgy hozzátartoztak Mikus Sándor már említett kisbronzai, mint Szabó Iván (Márta, 1952. körül), Makrisz Agamemnon (Marcel Cachin, 1955), s akár még Beck András egy-egy portréja is (Déry Tibor, 1951 körül). - Másrészt többen voltak olyanok, mint Vilt Tibor is, akik minden nehézség ellenére igyekeztek otthon, a műterem mélyén folytatni a korábban megkezdett munkát és utat. így Barta Lajos, aki a korszak hivatalos kiállításain az egykori mesterétől, Teles Edétől tanult modorban mintázott naturalista műveket mutatott be, az 1957-es Tavaszi Tárlaton már ismét régi nonfiguratív stílusával jelentkezett. (Kompozíció, 1956 körül.) A feloszlott Európai Iskola másik mestere. Jakovits József - aki a megelőző években bábkészítőként működött - a Tavaszi Tárlaton egyik legújabb szürreális kompozícióját, a „Harcos” („Angyal” néven is ismert) fa-domborművét állította ki. Az „ötvenes évek”-et szinte megkerülni látszó folyamatosság egyik példája volt a Tavaszi Tárlaton Kerényi Jenő remek „íjász”-a is, az a műve, amely dinamikájával és stilárisan a legközvetlenebbül köti össze a negyneves évek és az ötvenes-hatvanas évek fordulójának művészi termését. A Tavaszi Tárlat szobrászati anyagában tűnt föl először Berczeller Rezső nem mindennapi tehetsége. Itt bemutatott kisplasztikái, s köztük a „Táncolok” (1956 előtt), egyéni értékükön túl a monumentális szobrászatnak egy olyan új lehetőségét villantották fel, amelynek realizálására bizony ismét egy jó évtizedet kellett még várni. AZ ÉREM A kisplasztika és a portré műfaja mellett - hasonló okokból - az érem is virágkorát élte. A műfaj egyik kitűnő ismerője, Nagy Ildikó írja egy tanulmányában, hogy a művészek számára ekkoriban az érem „...elsősorban etikus kérdés. A szerénység és önismeret jele, a szobrászra kényszerített hamis páthosz megtagadása, egy nemes kísérlet az értékek átmentésére.” (N. I.: Éremkiállítások és tanulságok. Művészet, Évkönyv. 1977. 220-223. o.) Az éremmel sokan és valóban sokszínűén foglalkoztak, az olyan konzervatív, még müncheni iskolázottságú idős művésztől, mint Reményi József, a többnyire „római iskolás” középnemzedék tagjai, mint Csúcs Ferenc, Ispánki József, Madarassy Walter vagy az Aba Nováktól közvetlenül tanult monumentalitást az éremben is érvényesítő Duray Tiborig. Mellettük azonban a korszak stílusát mégis két mester tevékenysége határozta meg, Ferenczy Bénié és Borsos Miklósé. Ferenczy Béni éremstílusa készen állt már a harmincas évek közepén. Azok az érmek, amelyeket az 1945-öt követő évektől 1956-ig (betegségéig) készített, lényegében e korábbi tevékenység kiszélesítését, további kiteljesedését jelentették. Ferenczy példaképe a Pisano nevével fémjelzett reneszánsz érem volt. Belőle azonban nem valami szabályszerűséget tanult meg, hanem azt a lényeges dolgot, hogy a tenyérnyi felületet is egyfajta teljességként kell fölfogni és kezelni, és, persze így is kell láttatni. Folytatódó művészérem sorozatában mind jelentősebb szerepet nyertek a hátlapok, melyeken finom arány- és stílusérzékkel idézte meg hősei alkotói szellemét; Azaz többet tett, mint hogy egyszerűen átmásolta vagy átültette egy másik léptékbe Pollák 886
